A nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig: a máig kísértő első világháború szelleme

Az első világháború hatásait és következményeit – különösen a magyarok – a mai napig érezzük világunkban. A világégés eltemetett egy korábbi világrendet és megszült egy újat. Felmerül a kérdés: mi vezetett idáig? Mekkora volt a harcok kiterjedése? Milyen hatást gyakorol máig a nagy háború? Szalay-Berzeviczy Attila, A nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig című két kötetes könyv szerzője, aki nem mellesleg a Budapesti Értéktőzsde korábbi, és a BOM a Magyar Sportért Alapítvány jelenlegi elnöke, szemkápráztató fotóin keresztül mutatja be az első világháborút az MCC Press gondozásában megjelent kétkötetes könyvében, melynek második részét nemrég mutatták be. A szerző a Magyar Nemzetnek adott interújában elmondta, hogy 2014-ben kezdett egy több mint nyolc évig tartó időutazásba a fényképezőgéppel a nyakában, aminek során harctérről harctérre járta végig a nagy háború egykori színtereit a világ ötvenhét országában, a szarajevói Latin hídtól kezdve az európai, afrikai, közel-keleti és csendes-óceáni hadszíntereken át egészen Versailles-ig.

Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Értéktőzsde korábbi, és a BOM a Magyar Sportért Alapítvány jelenlegi elnöke Fotó: Ladoczki Balazs

– Mi volt az ön kapcsolata az első világháborúhoz, egyáltalán, közgazdász létére, hogyan született meg A nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig című kétkötetes könyvének az ötlete?

– Gyerekkoromtól fogva érdekelt a hadtörténelem. Két nagyapámról, akik a keleti fronton szolgáltak a második világháború alatt, sok történetet hallottam. Ellenben az ő szüleik és nagyszüleik első világháborús emlékeiről semmit. Sajnos az 1914–1918-as események a kilencvenes évekig egyáltalán nem is voltak részei sem a közbeszédnek, sem a magánbeszélgetéseknek, annak ellenére sem, hogy Magyarország a nagy háború egyik fontos szereplője volt, s a végén a legnagyobb vesztese. Amikor elkezdett egyre jobban érdekelni Európa XX. századi történelme, hamar rá kellett jönnöm, hogy a két világháború közül az első sokkal nagyobb jelentőségű, mint a második.

Szalay-Berzeviczy Attila, A nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig című két kötetes első világháborúról szóló könyv szerzője Fotó: Ladóczki Balázs

 A téma iránti érdeklődésem csak tovább fokozódott, amikor közelebbről megismerhettem ükapám, Berzeviczy Albert és unokatestvére, Berzeviczy Béla háború alatti életét. Albert, aki akkoriban a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként és Tisza István miniszterelnök barátjaként jó rálátással bírt a Monarchia politikai életére, határozottan és nyilvánosan is ellenezte a Szerbia elleni hadüzenetet, attól tartva, hogy az majd az általa hőn szeretett dualista állam felbomlásához fog elvezetni.

Béla mindeközben vezérőrnagyi és hadosztályparancsnoki rendfokozatban végigharcolta a nagy háborút az olasz, az orosz és a román frontokon. 1919 augusztusában a Tanácsköztársaság megdöntését követően Horthy Miklós a vörösterror leküzdésére létrehozott Nemzeti Hadsereg vezérkari főnökévé nevezte ki. Az ő feladata lett a román kivonulást követő zűrzavarban annak a biztosítása, hogy a Nemzeti Hadsereg az ország egyedüli és kizárólagos hadereje legyen. Ezután a vezetésével megkezdődött a Nemzeti Hadsereg átalakítása Magyar Királyi Honvédséggé. 1920. március 15-én Horthy altábornaggyá léptette elő Berzeviczy Bélát, aki az új magyar haderő megszervezését vezérkari főnökként irányította. 

Végül konkrétan a Krím félsziget orosz anektálása és az Iszlám Állam gyors felemelkedése együttesen adta aztán az inspirációt 2014-ben, hogy elindítsam az első világháború centenáriuma alkalmából azt a vállakozást, ami végül egy évtizeden át tartó utazás és előkészületi munka végeztével egy kétkötetes könyvet eredményezett angol és magyar nyelven. 

Fotó: Ladóczki Balázs

– De miért tartotta fontosnak megírni és megfotózni az ezer oldalnyi anyagot? 

– A nagy háború utolsó életben maradt, egykor a fronton szolgáló veteránja, Frank Woodruff Buckles amerikai tizedes 2011. február 27-én, száztíz éves korában hunyt el, míg a brit Florence Beatrice Green – utolsóként az első világháborúban aktív katonai szolgálatot teljesítők közül – 2012. február 4-én, száztizenegy éves korában távozott az élők sorából. Vagyis nem volt olyan nagyon régen, amikor még éltek köztünk azok, akik szemtanúi lehettek az első világháborúnak, az elmúlt kétszáz év legnagyobb horderejű eseménysorozatának. Ennek ellenére már most meglehetősen kevés ismerettel rendelkezik a legtöbb ember a világban arról, hogy pontosan mi és miért történt 1914 és 1918 között. 

Márpedig minél jobban beleástam magam a témába, annál inkább gondoltam úgy, hogy az elfeledett első világháború eseményei sok tanulsággal szolgálnak a jelenkor számára is, éppen ezért segíthetnek a harmadik világháború megelőzésében. Ennélfogva a száztíz évvel ezelőtt történtekre ma is és a jövőben is emlékeznünk kell. És ez az, amiért 2014-ben is fontosnak tartottam a könyvet megírni, ma pedig még annál is fontosabbnak tartom, hogy végül elkészültem vele.

Fotó: Ladóczki Balázs

– Mitől különbözik ez a könyv minden egyéb első világháborús műtől, ami megjelent a hazai könyvesboltokban? 

– Fotográfusként tudtam, hogy kevés dolog lehet érzelmileg hatásosabb, mint egy szépen kivitelezett könyv, amely több mint ezerhétszáz fotó segítségével mutatja be annak mondandóját. Az nagy háború pusztító eseményeiről megszámlálhatatlanul sok fényképet készítettek annak idején a frontszakaszok mindkét oldalán, aminek köszönhetően az elmúlt száztíz évben több tízezer, fekete-fehér fotóval illusztrált könyvet adtak már ki a világban erről az időszakról. Ezért az első világháború századik évfordulójának alkamából én egy olyan könyvön kezdtem el dolgozni, amely nem csupán tartalmában tér el és jelent újdonságot nemzetközi szinten is az összes korábbi első világháborús kötethez képest, de egyben megismételhetetlen is.

 2014-ben ezzel az ambiciózus tervvel vágtam bele a több mint nyolc évig tartó időutazásba a fényképezőgéppel a nyakamban, aminek során harctérről harctérre jártam végig a nagy háború egykori színtereit a világ ötvenhét országában, a szarajevói Latin hídtól kezdve az európai, afrikai, közel-keleti és csendes-óceáni hadszíntereken át egészen Versailles-ig. Lefotóztam az összes jelentős centenáriumi megemlékezést, emlékművet, katonai temetőt, valamint a helyi hagyományőrzők által életre keltett csatákat, időrendben követve a háború száz évvel korábbi történéseit.

Ez idő alatt több tízezer kilométert tettem meg repülővel, autóval, hajóval és gyalog, és közben olyan csodálatos helyekre is eljutottam, amelyeket máskülönben aligha kerestem volna fel: ilyen volt a lengyel Mazuri-tavak, a szaúd-arábiai Madáin Szálih, az északi-tengeri Helgoland szigete, a fehéroroszországi Naracs-tó vidéke, a Falkland-szigetek vagy éppen Mozambik északi partjai. Ennek köszönhetően a két kötet most olyan fotókkal keltheti életre a történelmi eseményeket, amelyek egy évszázaddal később, 2014 és 2023 között készültek. 

A könyv további különlegessége, hogy a háború szempontjából fontos helyszíneken sikerült lefotózni az akkori nagyhatalmak mai állam- és kormányfőit. III. Károly királyt a paschendaelei csata egykori harcmezején, Donald Trumpot az arlingtoni temetőben, Vlagyimir Putyint a Vörös téren, Emanuel Macront a Lys-i csata katonai temetőjében, valamint Angela Merkelt a verduni emlékműnél.

Fotó: Ladóczki Balázs

– Mit lehet még tudni a könyv készítésének körülményeiről?

– Minden egyes utazásra nagyon alaposan felkészültem. Nem pusztán azt kellett tudnom, hogy mit, miért és hol keressek, de azt is, hogy mikor lehet a legalkalmasabb fényviszonyok között lefotózni. Arra is ügyelnem kellett a fényképezések során, hogy a fotók olyan időjárási és fényviszonyok között készüljenek, amelyek megegyeznek a száz évvel korábbiakkal, és megfelelően visszaadják az akkori hangulatot. Ezért egy-egy helyszínre akár többször is vissza kellett térnem. Természetesen nemegyszer beleütköztem olyan új dolgokba is, amelyekre nem számítottam, de utólag kihagyhatatlannak bizonyultak az albumból. A felkészüléshez és a kötet szövegének a megírásához raktárnyi könyvet és szakirodalmat vásároltam össze az évek során, elsősorban Londonban, valamint a történelmi helyszíneken található múzeumok üzleteiben. 

Fotó: Ladóczki Balázs

Togo, Namíbia, Kamerun, Tanzánia, Zambia, Irak, Irán, Afganisztán, Gáza vagy éppen Samoa és Pápua Új-Guinea első világháborús szerepéről itthon egyáltalán nem lehet beszerezni magyar nyelvű irodalmat, ezek megszerzéséhez külföldről kellett a vonatkozó irodalmat beszerezni és persze utaznom kellett. Én magam nem végeztem semmilyen önálló elsődleges kutatást. A két kötet általam megírt szövege olyan áttekintést ad az olvasónak, amely számos kiváló hazai és nemzetközi történész korábbi kutatásaira, elemzéseire és írásaira támaszkodik, amit pedig a kétkötetes könyvem gazdag bibliográfiája hűen tükröz. 

– Legkülönlegesebb utak?
– Mivel az Európán kívüli helyszínek és események feldolgozottsága teszi a könyvemet igazán különlegessé mind a hazai és a nemzetközi könyvespolcokon, ezért bizony sok utat kellett megtennem a többi kontinens harctereire, ezek az utak viszont sok érdekes tapasztalattal és sztorival gazdagítottak. Az egyik ilyen a Szuezi-csatorna megfotózása volt. Miután ma ennek a stratégiai jelentőségű vízi útvonalnak az egésze egyiptomi katonai terület, nem volt egyszerű dologom. A Szuezi-csatornánál vívott 1915-ös ütközet emlékére egy 50 méter magas emlékművet építettek oda, amit 1930-ban adtak át. Ez a világ egyik legszebb első világháborús emlékműve, ezért nagyon fontos volt annak megfotózása. Másfél éves levelezés előzte meg, mire végül megkaptam az engedélyt a kairói védelmi minisztériumtól. 

Fotó: Ladóczki Balázs

Ezt követően is két teljes napba tellett, mire minden katonai ellenőrzési ponton átjutottam az engedéllyel a kezemben. A fotózás maga úgy nézett ki, hogy három katona ott állt mögöttem, és minden egyes kattintás után ellenőrizte, hogy mi van a képen. A fotózást nehezítette még a nap is. Mivel az emlékmű olyan rossz helyen és szögben áll a fények szempontjából, ezért gyakorlatilag csak a napfelkelte pillanataiban lehet úgy megfotózni, hogy az képileg értelmezhető legyen. Nem találtam mindmáig olyan könyvet a világon az enyémen kívül, amelyben benne lenne ez az emlékmű.

Ahhoz pedig, hogy ez a könyv teljes legyen, néha kellett kockáztatni is, és eljutni olyan helyekre, ahova egyébként az embernek eszébe nem jutna elmenni. Ilyen volt Gáza. Oda be kellett menni, és ez is komoly előkészületet vett igénybe mind az izraeli, mind a palesztin oldalon. Végül amikor az izraeliek átengedtek a falon, a Hamász fegyvereseinek felügyelete mellett tudtam eljutni a Gáza városában található első világháborús brit katonai temetőhöz. Kevésbé ismert tény, hogy ez a város a jelenleg ott folyó katonai hadművelethez hasonló élményen már átesett 1917-ben, amikor Allenby tábornok serege az első, második, harmadik gázai csatában a várost ostromolta, hogy felmorzsolja az ott létrehozott oszmán védelmi vonalat és kiűzze onnan a töröket. Gáza után a teljesség igénye miatt el kellett mennem Szíriába pont akkor, amikor a török hadsereg próbálta bekeríteni Aleppót. És meg kellett járnom Irakot is és Iránt is.

 Mégis talán a legveszélyesebb fotózás az Alpokban történt, ahol Mécs László alpinista barátom segítségével nagyon komoly és veszélyes hegymászást kellett teljesítenem kétszer két napon át ahhoz, hogy feljussak ahhoz az 149 milliméteres olasz ágyúhoz, ami 1917 óta magányosan fent pihen 3000 méter magasságban az Adamello-Presanella Alpokban. Az első kísérlet alkalmával olyan hóviharba kerültünk, hogy vissza kellett fordulnunk, az ágyú helyét nem is találtuk meg. Azért az egy fotóért tényleg kockáztatnom kellett.

– Az első világháború helyszíneit bejárva milyen új ismeretekre tett szert az emlékezetpolitikával kapcsolatban?

– Nagy különbségeket tapasztaltam, amikor az egykori nyugati és olasz, illetve keleti és balkáni frontokon dolgoztam. Franciaországban, Belgiumban és Olaszországban gazdag emlékezetkultúrája és irodalma van a nagy háborúnak, szépen gondozott temetőkkel és lenyűgöző hősi emlékművekkel, ezért a helyszíneket könnyű volt megtalálnom. Ráadásul ezekben az országokban számtalan megemlékezést is tartottak 2014 és 2018 között, amelyeket Ausztrália, Belgium, Kanada, Nagy-Britannia, Új-Zéland, Franciaország, Írország, Olaszország, Portugália, Dél-Afrika és az Egyesült Államok kormányai szerveztek. A legnagyobb jelentőségű eseményeket a liége-i, a gallipoli, a verduni, a somme-i, a Vimy Ridge-i, a passchendaele-i és az amiens-i csata centenáriumán rendeztek meg, ezeken a leszármazottakon túl állam- és kormányfők, valamint királyi családok képviselői is részt vettek. Közép- és Kelet-Európában, illetve a Balkánon egészen más volt a helyzet. Lényegesen kevesebb irodalom állt rendelkezésre, amely segített volna megtalálni a pontos helyszíneket, és e könyvek közül alig néhány elérhető angolul, így ezekben az országokban kénytelen voltam a helyi történelemkedvelő barátaim segítségével beazonosítani a pontos helyszíneket.

 Különböző történelmi okokból a kelet-európai államok többsége sajnos eddig nem tett túlzott erőfeszítéseket azért, hogy életben tartsa az első világháború emlékét. Jelentősebb katonai emlékműveket csak Romániában és Szerbiában találhatunk. Eltekintve attól a néhány kisebb állami megemlékezéstől, amelyek e két országban lezajlottak, ebben a régióban nyomuk sem volt a nagyszabású évfordulós rendezvényeknek. A centenárium itt alapvetően észrevétlenül múlt el, akárcsak a vesztes oldalt képviselő Ausztriában és Németországban. 

– Milyen anyagi, szellemi és emberi veszteségei voltak a háborúnak?

– A nagy háborúban harminc nemzet 65 millió katonája vett részt; az ötvenkét hónapon át zajló harcokban minden hetedik összesen 9,7 millió katona elesett, és 21 millióan sebesültek meg. Ez az jelenti, hogy naponta hatezeren estek el a csatatereken. A központi hatalmak hadseregei 25 millió katonát mozgósítottak, és közülük 3,5 millióan meghaltak. Az antanthatalmak 40 millió katonát vetettek be, és több mint 5 milliót vesztettek. A halálozási arány 6 és 30 százalék között mozgott, a legmagasabb Montenegró, az Oszmán Birodalom, Románia és Szerbia hadseregében volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege mintegy 9 millió katonát mozgósított, akik közül 1 460 000 odaveszett. 

A katonai katasztrófának bizonyuló háború végül ötvenkét hónapig tartott, s több brit, bolgár, francia, magyar, olasz, osztrák és török katona halálát okozta, mint bármely más konfliktus a történelem során. 

Fotó: Ladóczki Balázs

Mindehhez jött még hozzá a civil lakosság nagyjából 10 milliós vesztesége. Ráadásul 1918 januárjától 1919 végéig tomboló spanyolnátha további 50–100 millió emberrel végzett világszerte. Az első világháború örökre megváltoztatta a világot, azzal, hogy elhozta a brit és a francia gyarmatbirodalmak alkonyát; olyan új, független államokat teremtett, mint Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Írország vagy Lengyelország; véget vetett az Osztrák–Magyar Monarchiának, a Német, az Orosz és az Oszmán Birodalomnak; világhatalmi helyzetbe segítette az Egyesült Államokat; és életre hívta a Szovjetuniót, Jugoszláviát, Csehszlovákiát, Nagy-Romániát, valamint az átalakuló Közel-Kelet új államait. 

A legfőbb következménye pedig a kapitalizmus, a fasizmus és a kommunizmus húszas évektől bekövetkező kegyetlen versengése lett, amely egy még pusztítóbb világméretű konfliktusnak ágyazott meg. 

– Ennyi kutatómunka és bejárt helyszín után hogy látja, és mit gondol, hogy mi vezetett el az első világháborúhoz, miért robbant ki?

– Európa soha nem volt olyan erős, gazdag és haladó szellemű, mint 1914 első felében. Éppen ezért kevesen gondolhatták akkor komolyan, hogy hamarosan tényleg lángra kap a kontinens. A nagy háború azonban mégsem minden előzmény nélkül tört ki. Több tényező lassú és fokozatos alakulása, így az ipari forradalom berobbanása, a gyarmatosítás aranykora, a nacionalizmus ébredése, a fokozódó militarizmus és az egymással szemben álló két katonai szövetség létrejötte együttesen vezetett el a háborús helyzethez. A legfontosabb motor azonban a Habsburg Birodalom elleni 1866-os, valamint a franciák elleni 1870-es győztes háborúk után a német államokból és a Porosz Királyságból létrejött Német Birodalom volt, amely a két legfontosabb ipari termék, a vas és az acél termelésében is világelsővé vált. Az új gazdasági szereplő hirtelen felemelkedése alapvető változást hozott az európai hatalmi egyensúlyba. 

Németország meredeken felfelé ívelő gazdasági pályája aggasztó volt a többi európai hatalomra nézve, mivel erős gazdasága és világelső hadereje mellett a Német Birodalom a gyarmatokat tekintve harmadrangú szereplő volt csupán. Ez II. Vilmos császárt is feszítette, így hamarosan nekilátott a német gyarmatbirodalom kiépítésének. Ez viszont azt jelentette, hogy versenyre kel Nagy-Britanniával a tengerek uralmáért. Azonban ennél is agresszívabb rivalizálás folyt Franciaország és Németország között. 

A két hatalom először az 1870-es francia–porosz háborúban csapott össze, amely során Bismarck megrendítő vereséget mért III. Napóleonra. A megalázó katonai kudarc és a gazdag határ menti régiók, Elzász és Lotaringia elvesztése miatt Franciaország bosszúra szomjazott Németországgal szemben. 

– Milyen párhuzamokat vél felfedezni az első világháború és a mostani háborús helyzet között?

– Egy képzelt színpadon, igaz más névvel, de nagyjából ugyanazok a szereplők és mozgatórugók kezdtek felsorakozni, mint akik 1914-ben már egyszer főszerepet játszottak egy világégés kirobbanásában. Akkor a Német Birodalom, ma pedig Kína az, amelyik új nagyhatalomként és kihívóként követel magának több helyet a nap alatt. Ezen ambíció sikerre vitele akkor a Brit Birodalom rovására volt lehetséges, ma pedig csak az Egyesült Államok visszaszorításával képzelhető el. 

Fotó: Ladóczki Balázs

A századfordulón az egykor nagyobb tekintélynek örvendő Osztrák–Magyar Monarchia próbálta Szerbia lesöprésével stabilizálni nagyhatalmi státusát, ma pedig Oroszország próbálja ezt tenni Ukrajna bekebelezésével. Az egykor szebb napokat látott Oszmán Birodalom pedig akkoriban ugyanúgy kereste a hatalmat megszerző ifjú törökökkel az útját, mint ahogy azt Irán teszi az iszlamista forradalom óta. Mindez pedig ismét hasonló és egyre jobban fegyverkező két katonai tábort hozott létre. Egyik oldalon megint a parlamentáris demokráciák, ahol a hadsereg polgári irányítás alatt áll, a másik oldalon pedig ismét az autokráciák, ahol a haderő felett a kizárólagos kontrollt egy teljhatalmú uralkodó gyakorolja.

– Mit jósol az orosz–ukrán háborúval kapcsolatosan?

– Két és fél évnyi pusztítás után számomra továbbra is teljesen homályos, hogy az oroszoknak pontosan mi a céljuk, mit is akarnak elérni ezzel az általuk elindított és eddig számukra eredménytelen háborúval. Nyilván Svédország és Finnország NATO-csatlakozását már soha többé nem lehet visszacsinálni. Így pedig nem látom, hogy milyen békefeltétel tudna rövid távon számukra otthon eladható és ezáltal elfogadható lenni, ha pedig egyébként úgy gondolják, hogy ők tovább fogják bírni emberrel és lőszerrel, mint az ukránok. De tételezzük fel egy pillanatra, hogy mégis létezik ilyen békefeltétel, és a háború hirtelen véget is ér. A bizalmat és ukrán részről a megbocsátást nem lehet semmivel kierőszakolni, ezekhez nagyon sok időre lesz szükség. Éppen ezért a gyanúm az, hogy maximum egy olyan békéről beszélhetünk majd, mint ami most Észak- és Dél-Korea között létezik. 

– Elkerülhető a harmadik világháború a jelenlegi tendenciákat figyelembe véve?

– A napóleoni háborúk lezárása és az első világháború kitörése között egy év híján száz év telt el. Nagyjából egy évszázadra van szükség ahhoz, hogy mindenki eltávozzon az élők sorából, aki közvetlen vagy közvetett tapasztalatból ismerhette meg, hogy mit is jelent egy átfogó európai háború, a hatalomba pedig olyan vezetők kerüljenek, akik békében nőttek fel, ezért a békét adottságként kezelik. 

Azt gondolom, hogy a két világháború szovjet és amerikai túlélői miatt nem tudott végül a hidegháború átfordulni harmadik világháborúba. Ők a személyes tapasztalataik miatt mindkét oldalon valószínűleg fékként voltak jelen az eszkalációs folyamatokban. A helyzet viszont most az, hogy a második világháború utolsó még élő veteránjai is már száz év körüliek, II Erzsébet távozásával pedig nem maradt egyetlen élő vezető sem a világban, akinek bármilyen személyesen megélt emléke lenne a második világháborúból, így a békét az emberiség ismét adottságként kezeli.

Borítókép: Szalay-Berzeviczy Attila, a Budapesti Értéktőzsde korábbi, és a BOM a Magyar Sportért Alapítvány jelenlegi elnöke (Fotó: Ladóczki Balázs)