A 2022-es isztambuli béketárgyalások Oroszország és Ukrajna között zajlottak március végén, a háború kezdeti szakaszában. A tárgyalások célja az volt, hogy politikai megoldást találjanak a háború befejezésére, miután a harcok súlyos veszteségeket okoztak mindkét fél számára.
A tárgyalások során Ukrajna semlegességet ajánlott, vagyis lemondott volna a NATO-tagságról bizonyos biztonsági garanciákért cserébe. Ez Oroszország egyik fő követelése volt a háború előtt. Kijev nyitott volt arra is, hogy a Krím státusát 15 évre felfüggesztett tárgyalások témájává tegye, de Oroszország ragaszkodott ahhoz, hogy ezt azonnal ismerjék el orosz területként.
Ukrajna olyan nemzetközi biztonsági garanciát kért több országtól (az USA-tól, az Egyesült Királyságtól, Törökországtól és Lengyelországtól), amely hasonlított volna a NATO 5. cikkéhez, vagyis automatikus védelmet biztosítottak volna Ukrajna számára támadás esetén. A tárgyalások után Oroszország bejelentette, hogy „jóakaratból” csökkenti a katonai tevékenységét Kijev és Csernyihiv térségében. Ez azonban nem jelentett teljes kivonulást, inkább az erők átcsoportosítását a keleti frontra.
Miért fulladt kudarcba az isztambuli béke?
Bár az isztambuli tárgyalások kezdetben reményt keltettek a háború lezárására, végül egyik fél sem volt hajlandó a kompromisszumra. Ukrajna és a Nyugat gyanakodva fogadta Oroszország gesztusait, mivel az orosz csapatok folytatták az offenzívát keleti irányban. A harcok ezt követően még intenzívebben váltak, és a konfliktus az elmúlt három évben globális geopolitikai kihívássá nőtte ki magát.
Szergej Radcsenko történész és Samuel Charap politológus tavalyi tanulmánya alapján az isztambuli békemegállapodást a Nyugat, az Egyesült Államok és főképp Boris Johnson akkori brit miniszterelnök szabotálta. Erről beszélt Vlagyimir Putyin orosz elnök is a Tucker Carlson amerikai sztárújságírónak adott interjújában.
A történészek szerint akkor a két fél nem állapodott meg sem a területi kérdésekben, sem a háború után engedélyezett katonai fegyverzet szintjeiről. Ukrajna tárgyalási pozíciója biztonsági garanciákat tett szükségessé, amelyeket a nyugati államok vonakodtak megadni. Ukrajnán belül pedig belpolitikai kérdések merültek fel a „nácitlanítással” kapcsolatos orosz követelésekkel kapcsolatban, írták a kutatók.
Isztambulban a legfontosabb az ukrán NATO- és EU-tagság kérdésköre volt. A tárgyalásokon mindkét fél kevésbé a területi rendezésre, sokkal inkább a háború utáni hosszú távú stratégiai kérdésekre összpontosított. A történészek cáfolják azt a tételt, hogy sem Ukrajna, sem Oroszország nem volt hajlandó tárgyalni, vagy kompromisszumokat fontolgatni a háború befejezése érdekében. Mindkét fél előterjesztette követeléseit, és bizonyos kérdésekben engedményeket tettek a tervezetek között.
Azt lehet mondani, hogy Isztambulban a Nyugat tette lehetetlenné a konkrét békemegállapodást, pontosabb a nyugati vezetők szkepticizmusa az orosz szándékokkal kapcsolatban, és az Ukrajna megsegítésére vonatkozó kötelezettségvállalásuk és a további harcra való bátorításuk járult hozzá, hogy az ukrán kormány megszakította a tárgyalásokat és a háború folytatása mellett döntött.
Orosz–ukrán háború
