Brüsszeli milliárdok és háborús biznisz: üzleti modellként működik az ukrán válság?

Az Európai Bizottság jóváhagyásával újabb, 6,1 milliárd eurós védelmi injekciót nyomtak Kijevbe, a valaha volt legnagyobb közös uniós hitelkeret egyik részletét. Miközben az ukrajnai háborúban sorra érik egymást a pusztító dróncsapások, a politikai színtéren egy óriási folyamat zajlik: Euró­pa az elmúlt években Ukrajna legfőbb gazdasági és katonai hátországává alakult át. A történelmi léptékű átutalások nemcsak a háborút nyújtják el, hanem alapjaiban rajzolják újra a tagállamok közötti belső politikai erőviszonyokat, kiürítik az európai fegyverraktárakat, és a kontinens saját védelmi iparának krónikus hiányosságait is megmutatja.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök már szinte hazajár Brüsszelbe Fotó: GEERT VANDEN WIJNGAERT Forrás: POOL

Csurrannak és cseppennek a beruházások

Ha a tiszta gazdasági és segélyezési hozzájárulásokat vizsgáljuk, a tíz leginkább adakozó uniós tagállam rangsorát egyértelműen Németország vezeti, amely kétoldalú alapon már több mint tíz és fél milliárd eurót utalt át vagy kötött le közvetlenül az ukrán költségvetés támogatására. A második helyen Franciaország áll, amely a kezdeti óvatosabb megközelítése után mára az európai pénzügyi stabilitási programok egyik legfőbb politikai motorjává vált. 

A harmadik helyet Olaszország foglalja el, amely a saját belső gazdasági nehézségei és magas államadóssága ellenére is milliárdos tételben garantálja az ukrán állam pénzügyi fizetőképességét. Negyedikként Hollandia következik, amely a nemzeti jövedelméhez mérten az egyik legaktívabb donor, míg az ötödik helyen Lengyelország található, amely frontországként a háború első napjától kezdve elképesztő humanitárius és menekültügyi terheket vállalt magára, miközben folyamatosan pumpálta a pénzt a szomszédos gazdaságba.

A legbőkezűbb pénzügyi partnerek listájának második felét Svédország nyitja a hatodik helyen, szorosan mögötte Dánia áll. A nyolcadik helyen pedig Spanyolország, amely a földrajzi távolság ellenére is jelentős összegeket mozgósított, utána Finnország a szomszédsági szolidaritás jegyében cselekszik, a tizedik helyet pedig Belgium foglalja el, amely egy egészen egyedi megoldást választott, és az ország területén zárolt orosz jegybanki vagyon profitjának megadóztatásából származó bevételeket irányítja át az ukrán újjáépítésre.

A franciáknak is hatalmas biznisz fenntartani a háborús állapotot Ukrajnában (Fotó: DANIEL MIHAILESCU / AFP)

Mielőtt azonban feltétel nélkül elhinnénk, hogy ezek az országok tiszta áldozatot hoznak, érdemes megvizsgálni a dolgok gazdasági hátoldalát. A nemzetközi segélyezési politika ugyanis úgy működik, hogy

a Kijevnek nyújtott források hatalmas hányada valójában sosem hagyja el az adakozó országok gazdasági övezetét, vagy ha igen, megrendelések formájában szinte azonnal visszaáramlik oda. Ezzel a folyamattal azok a nyugat-európai államok járnak a legjobban, amelyeknek már a háború előtt is fejlett ipari és technológiai bázisuk volt. 

Amikor egy tagállam százmillió eurós segélyt szavaz meg Ukrajnának, azt a pénzt leggyakrabban arra használják fel, hogy az adott ország saját gyáraiból vásároljanak árukat és szolgáltatásokat. Ez a körforgás valóságos gazdasági ösztönzőként működik a donorállamokban, hiszen a háború miatt felpörgetett termelés közvetlenül hazai munkahelyeket teremt, növeli a vállalati profitot, és a fizetésekből, valamint a társasági adókból származó bevételeken keresztül végül visszakerül a nemzeti költségvetésekbe.

Kiváló biznisz a háború

A katonai támogatások és a fegyverszállítások világa a legtisztább példája ennek a profitmaximalizálásnak, amely az elmúlt években látványos fejlődésen ment keresztül. A háború kezdeti szakaszában az európai segítség még szinte kizárólag rohamsisakokra, golyóálló mellényekre, elsősegélycsomagokra és éjjellátó készülékekre korlátozódott.

Ahogy azonban a frontvonalak megmerevedtek és a konfliktus elhúzódó anyagháborúvá alakult, az európai tagállamok gyorsan feladták korábbi aggályaikat, és mára a globális fegyverszállítások egyik legfontosabb logisztikai bázisává váltak.

Ha a fegyverzeti felajánlások értékét és a küldött haditechnika mennyiségét vizsgáljuk a tíz legadakozóbb tagállam esetében, a számok elképesztő ipari és katonai teljesítményről tanúskodnak.

A katonai toplistán is Németország áll az élen, amely a kontinens valóságos fegyverraktárává és első számú védelmi bázisává nőtte ki magát Ukrajna számára. Berlin eddig több tucat modern, nehéz lánctalpas harckocsit, több száz páncélozott csapatszállító és gyalogsági harcjárművet, valamint több mint harminc rendkívül komplex, nagy hatótávolságú légvédelmi rendszert juttatott el a frontra, a hozzájuk tartozó rakéták ezreivel együtt.

Emellett a németek több mint százötven nagy kaliberű önjáró és vontatott tüzérségi löveget, valamint százezer darabot is meghaladó tüzérségi gránátot adtak át az ukrán tüzérségnek. Ezzel a hatalmas szállítmánnyal a német nehézipari és védelmi óriásvállalatok kerestek a legtöbbet, hiszen a kormányzati megrendelések révén a részvényeik értéke az egekbe szökött, a gyártósoraik pedig a következő évtizedre teljesen megteltek, ami tartós növekedést biztosít a német gazdasági magnátusoknak.

 

A katonai lista második helyezettje Lengyelország, amely a szovjet korszakból származó, de modernizált arzenálját szinte teljesen kiürítette a szomszédja javára. Varsó több mint háromszáz nehéz harckocsit, több tucat vadászgépet és katonai helikoptert, valamint hatalmas mennyiségű önjáró löveget, aknavetőt és vállról indítható légvédelmi rakétát küldött a frontra. 

Bár Lengyelország kezdetben kiürítette raktárait, ezzel egy időben megkezdte saját hadseregének radikális, több tíz milliárd dolláros modernizációját, ami a hazai védelmi cégeknek és a nemzetközi partnereknek is óriási üzleti lehetőséget teremtett. A harmadik helyen Dánia található, amely a skandináv államok közül a leghatározottabb katonai adományozóvá lépett elő az elmúlt években. 

A dán kormány egészen odáig ment, hogy a saját hadseregének szinte a teljes nehéztüzérségi állományát átadta az ukránoknak, beleértve több tucat nagy hatótávolságú önjáró löveget, miközben a modern vadászgépek szállítását koordináló nemzetközi koalíció élére állva több tucat repülőgépet és a hozzájuk tartozó precí­ziós rakétákat biztosított a légtér védelmére.

A negyedik helyezett Hollandia szorosan együttműködik a dánokkal ebben a légi koa­lícióban, és ők szintén több tucat modern vadászgéppel járultak hozzák az ukrán légierő újjáépítéséhez. A hollandok emellett mintegy százötven páncélozott harcjárművet, több tucat partvédelmi és hajóelhárító rakétarendszert, valamint hatalmas mennyiségű nehéztüzérségi lőszert és gránátot szállítottak le.

Az ötödik helyen Svédország áll, az általuk küldött mintegy harminc csúcstechnológiás önjáró tüzérségi rendszer, az ötvennél is több nehéz gyalogsági harcjármű és a több ezer korszerű páncéltörő rakéta a front legfontosabb pontjain hozott áttörést, miközben a svéd védelmi holdingok rekordméretű megrendelés-állományt könyvelhettek el, megszilárdítva Stockholm globális pozícióját.

Idén is összeültek a legnagyobb adományozó országok (Fotó: HENRY NICHOLLS / POOL)

A francia módszer

Franciaország a darabszámok helyett a stratégiai hatásra helyezte a hangsúlyt a szállításai során. Ugyan kevesebb harckocsit küldött, mindössze néhány tucat kerekes könnyűtankot, ám ők biztosították azokat a több száz kilométeres hatótávolságú, precíziós cirkálórakétákat, amelyekkel az ukrán hadsereg képes az orosz hátország logisztikai központjait támadni, emellett több tucat modern önjáró löveggel és hozzájuk tartozó irányított gránáttal erősítették meg a tüzérséget.

Franciaország ráadásul kifejezetten ügyel arra, hogy az ukrán alapokból származó megrendelések a saját repülőgép- és rakétagyártóinál csapódjanak le. 

A hetedik helyezett Csehország a meglévő raktárkészletek gyors mozgósításában és a globális lőszerbeszerzési program megszervezésében játszott szerepet. Prága közvetlenül több mint száz tankot, kétszáz páncélozott járművet és a szövetségesek pénzügyi alapjaiból vásárolt több százezer darab tüzérségi gránátot juttatott el az ukrán katonáknak, amivel a cseh fegyvergyárak és közvetítő kereskedők történelmi nagyságú profitra tettek szert. Az ezt követő Finnország több tucat páncélozott csapatszállítót, valamint nehéz tüzérségi lövegeket és csúcstechnológiás tüzérségi radarállomásokat küldött. A kilencedik Észtország és a tizedik Litvánia a saját nemzeti jövedelmük arányában a legnagyobb áldozatot hozták a kontinensen.

 

Az adatok elemzésekor kulcsfontosságú látni a grafika saját módszertani kikötését: a statisztika kifejezetten az Amerikai Egyesült Államok hadiipari dominanciája nélkül, kizárólag a belső európai piac részesedését vizsgálja. Ez a megközelítés mutatja be igazán azt a kényszerpályát, amelyen az uniós védelmi szektor mozog. Az USA kiszűrésével ugyanis azonnal láthatóvá válik, hogy Európában Németország rendelkezik a legnagyobb kiaknázható gyártókapacitással, miközben a frontvonal közvetlen logisztikai hátországát adó Lengyelország és Csehország a meglévő raktárkészletek pótlása és a földrajzi közelség miatt vált a megrendelések fő célpontjává. A számok tehát nem egy általános globális profitot, hanem a szigorúan vett európai belső piac átrendeződését tükrözik.

Nem csak a fegyvergyártók kapnak az alkalmon

De a gazdasági haszonélvezők köre korántsem korlátozódik a hadiiparra. A többi szektor is legalább ekkora nyereséget könyvelhet el a háborúban. Gondoljunk csak a hatalmas logisztikai, szállítási és szállítmányozási vállalatokra, amelyek az Európából Ukrajnába áramló napi több ezer tonnányi áru mozgatását végzik állami garanciavállalás mellett, aranyáron. 

Ugyancsak hatalmas nyertesek a nyugat-európai gyógyszergyárak és egészségügyi beszállítók, amelyek a frontvonalak és a hátországok ellátására több száz millió euró értékben szállítanak kötszereket, műtéti eszközöket és speciális gyógyszereket. 

Hasonlóan nagy üzletet jelentenek az energetikai és távközlési nagyvállalatok, amelyek az elpusztított ukrán infrastruktúra pótlására generátorok tízezreit, műholdas kommunikációs berendezéseket és hálózati elemeket értékesítenek, amelyeket mind a brüsszeli és tagállami segélyalapokból fizetnek ki Kijev helyett. Nem szabad megfeledkezni a globális agráriumról sem: miközben a hagyományos ukrán mezőgazdasági export útvonalai megbénultak, a nagy nyugati műtrágya- és vetőmaggyártók találtak maguknak új, biztosított piacokat a segélyprogramok részeként.

Ez a hatalmas és összehangolt európai finanszírozási hullám azonban rávilágított egy olyan súlyos strukturális problémára is, amelyet a brüsszeli diplomaták és a védelmi szakértők egyre nagyobb aggodalommal emlegetnek a zárt ajtók mögött. Bár az Európai Unió intézményei képesek előteremteni a szükséges milliárdokat a hitelek és segélyek formájában, a kontinens saját ipara az elmúlt harminc év elhanyagoltsága miatt rendkívül szűkös kapacitásokkal rendelkezik, és egyszerűen képtelen lépést tartani a frontvonalak elképesztő lőszerigényével. Emiatt súlyos fegyverkezési csapda alakult ki a nyugati szövetségi rendszerben. 

Ursula von der Leyen egy olyan üzletet kötött az Egyesült Államokkal, amit sokáig fognak még nyögni az európaiak (Fotó: BRENDAN SMIALOWSKI / AFP)

A Brüsszel által Ukrajnának jóváhagyott katonai és védelmi célú pénzügyi alapok csaknem harminc százalékát végül nem Európában, hanem az amerikai védelmi iparban kénytelenek elkölteni az ukránok és a szövetségesek, mivel jelenleg csak a tengerentúli óriásvállalatok képesek a szükséges mennyiségű légvédelmi rakétát, tüzérségi gránátot és radarrendszert azonnal vagy rövid határidővel leszállítani. Ez a kényszerű függőség komoly feszültségeket és éles vitákat szül, különösen Franciaország részéről. 

Párizs és szövetségesei szerint elfogadhatatlan, hogy az európai adófizetők pénze és a közös hitelek az amerikai hadiipart gazdagítsák, ezért elvárják, hogy a jövőbeli milliárdokat kizárólag a kontinens saját gyártókapacitásai­nak megerősítésére és európai fejlesztésű termékek vásárlására lehessen felhasználni. Ezzel szemben a keleti tagállamok és Németország a pragmatizmust helyezi előtérbe, azt hangsúlyozva: a frontvonalon harcoló katonáknak most van szükségük eszközökre, és nem várhatnak éveket arra, amíg az euró­pai gyárak felépülnek.