– Csaknem négymillióan látták Németországban filmje, Az űzöttek tévébemutatóját. Elégedett-e ezzel, illetve magával az alkotással?
– A lineáris adás mellett a film jelenleg a második helyen áll az ARD köztelevízió médiatékájában legtöbbet streamelt filmek között. A nézői viselkedés elemzése pedig azt mutatja, hogy a közönség a történetelbeszélés gyors tempója, az információk tömörsége, valamint a kétórás időtartam ellenére is a filmnél maradt, és nem kapcsolt el más csatornára. Ez két ok arra, hogy több mint elégedett legyek. Minden nézőnek magának kell eldöntenie, hogy ez jó film-e. Rendezőként és producerként azt gondolom, jól megcsinált filmről van szó. A német sajtóvisszhang rendkívüli volt. Sokan információban gazdagnak, egyúttal pedig izgalmasnak találták a 2015-ös menekültválság összességében való bemutatását. Először sikerült egy széles publikum számára érthetővé tenni olyan összefüggéseket, amelyeket a politikailag különbözően súlyozó, pluralisztikus médiavilág napi beszámolói nem tudnak megragadni.
– Heribert Prantl, a Süddeutsche Zeitung liberális publicistája általában Orbán Viktor kemény bírálójának számít. A miniszterelnök „letarolta az emberi jogokat, megnyirbálta a menekültjogokat”, írta 2017-ben. De a jelek szerint az ön filmje még neki is sok. Prantl szerint Az űzöttek csaknem szentté avatja Angela Merkelt és a kancellárnak címzett szerelmi vallomással ér fel. Egyetért ezzel? Vagy túloz a kritikus?
– Németországban a vélemény- és sajtószabadság alapjognak számít. Így egy olyan kényes téma esetében, mint ez a játékfilm, Az űzöttek, mindenfelől érkező méltatással és bírálattal is számolni kell. Filmkészítőként nem tudom megválogatni, hol krizitálnak és hol dicsérnek. A film semmiképpen nem szerelmi vallomás, főleg nem a kancellár asszony szentté avatása, hanem a döntés nehéz időszakában mutatja meg a gyengéit és az erősségeit. Mindenekelőtt azonban a tragikus szükséghelyzetet járja körül, amely Merkelt felelőssé tette. Azt, hogy a játékfilm elbeszélése szorosan és aprólékosan a tények mentén halad, nehezen viselik mindazok, akiknek a világképe nem fér meg ezzel a ténybeli helyzettel. Ezért egyes kritikusok reakciói talán túllőnek a célon. Ez a kritikus álláspontjától függően többé vagy kevésbé hízelgő lehet.
Stephan Wagner
– Orbán Viktor a film antihőse, a Die Welt szerint egyenesen shakespeare-i gonoszként mutatja őt be. Miért? Történelmileg igazoltnak látja ezt? Nem egyoldalú vagy elfogult ebben ez a film?
– Orbán Viktor inkább az ellenlábas ebben a tragédiában. A saját nézőpontjából éppenséggel érthetők a döntései. Az ő perspektívája ugyanakkor a magyar, nem pedig az európai perspektíva. Ez a mai napig nem változott.
– Lázár Jánost magyar színész, Bács Zsolt alakítja. De miért Radu Bânzarut választották ki Orbán Viktor szerepére?
– Radu Bânzaru esetében kiváló román színészről van szó, aki ráadásul fiziognómiai hasonlóságot mutat Orbán Viktorral. Azt követően esett az ő személyére a választás, hogy Magyarországon nem akadt hasonló színészi és külső adottságú színész, aki késznek mutatkozott volna erre a szerepre. A végén minden magyar színész kimentette magát a megtorlástól való félelemből.
Más a német és a hazai perspektíva
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
– Kikről beszél? Neveket tud említeni?
– Nem szeretnék; kérem ebben a megértését. A magyar színészek nyilvánvalóan nem akartak a nyilvánosság elé állni egy ilyen ügyben. Azt nem tudom megítélni, hogy ez a félelem elhamarkodott vagy jogos volt-e, de a jelenlegi magyar kulturális klíma kifejeződésének tűnik. Ezért döntöttünk amellett, hogy Radu Bânzaruval dolgozunk. Gyerekként beszélt magyarul, mivel a romániai magyar kisebbség között nőtt fel. De a magyar közönség iránti tiszteletből úgy döntöttünk, hogy a hangját egy született és kifogástalan kiejtéssel beszélő magyar utószinkronizálja.
– Összességében jót tett-e Németországnak és Európának mindaz – a határnyitás és a befogadás kultúrája, a Willkommenskultur –, ami 2015 nyarán történt? Nem látja-e úgy, hogy a Willkommenskultur elbukott vagy félresiklott? Mi a véleménye erről?
– Korai még 2020-ban erről végleges értékelést mondani. Mindazonáltal tény, hogy Németország 2015 óta több mint egymillió menekültet fogadott be. Egyedül Berlin városa a szíriai konfliktus több elűzöttjének és más migránsoknak adott menedéket, mint a korábban klasszikus bevándorlóországnak elismert Egyesült Államok. Ezt én gyarapodásként élem meg. Berlin életszínvonala nemzetközi összehasonlításban továbbra is – és talán éppen ezért egyre inkább – a legmagasabb, még a biztonság tekintetében is. A Német Szövetségi Köztársaság a második világháború utáni időszakban maga is átélte az elűzetés kínterhes tapasztalatát azt követően, hogy kikecmergett a náci Németország őrületéből, a területi terjeszkedésből és emberek megsemmisítéséből, és ezért felelősséggel tartozik. A második világháború után számos menekült kényszerült arra, hogy szülőföldjétől távol kezdjen új életet. Három nemzedékkel később a gazdasági erejük olyan szövetségi tartományok tartóoszlopává vált, mint Bajorország és Baden-Württemberg. A menekültekből németek lettek, őseik származása mára elveszítette jelentőségét. Az integráció komoly gazdagító szerepet játszhat egy társadalomban. A későbbi évtizedekben láttuk ezt például az iráni menekültek, a vietnami „csónakosok” és a szovjet száműzöttek esetében is. Nem utolsósorban pedig a berlini fal leomlása óta számos német hozzászokott a szülőföldjén való változásokhoz akkor is, ha itt-ott panaszkodik erre. 2015 legtöbb szíriai elűzöttje időközben megtalálta a helyét Németországban. Ez persze nem mindig konfliktusmentesen ment végbe. De egy olyan társadalom, amely nem áll készen az új kihívásokra és nem ad rugalmas választ a követelményekre, a saját megcsontosodásába bukik bele. Ugyanez érvényes Európára is.
