Meglátások és vívódások gyűjteménye

Idén Böszörményi Zoltán újabb verseskönyvvel jelentkezett, amelynek rendkívül provokatív címet adott: Soha véget nem érő szeretkezés. A címadó vers már tavalyelőtt megjelent az Irodalmi Jelen portálon, és 41 ezren voltak kíváncsiak a cím mögötti versre. Hogy miről szól tulajdonképpen a költemény, azt nem árulom el, de tessék csak nyugodtan bedőlni ennek a hatásvadász címnek, mert megéri.

Böszörményi Zoltán 1999-ben tért vissza a magyar irodalomba. Szinte két évtized év után, ugyanis második kötetében, amely 1981-ben jelent meg Bukarestben, a román titkosszolgálat értő verselemzői revizionista elemeket véltek fölfedezni, így a poéta kénytelen volt az ilyenkor szokásos dicséret elől Ausztriába, majd Kanadába menekülni, és más pályára állni. Így azokat az alkotói évtizedeket veszítette el, amelyek a legkedvezőbbek a tanuláshoz és a kiteljesedéshez.

Már negyvenes évei végét taposta, amikor újra alkotni kezdett, és be kellett pótolnia azt, ami kimaradt: a tanulóéveket és a legmagasabb alkotói hőfokra való fölhevülést. Azt hiszem, kevesen fogadtak volna akkor arra, hogy Böszörményi Zoltánból József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas alkotó lesz, de így történt, megvolt hozzá a kellő türelem és a szorgalom, kötetről kötetre fejlődve küzdötte föl magát az élvonalba. Olvasóink figyelmébe ajánlom a személyes tapasztalatból született Re­gál című regényét, amelyben egy kelet-európai menekült az ausztriai lágerélményeiről mesél. Vagy A füst című rövidprózakötetet azoknak, akik szeretik, ha egy könyv elolvasása folyamán legalább félszázszor csűrcsavaros meglepetés éri őket.

A verskedvelőknek pedig a majoranás verseit ajánlom, ezek a Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról, a Katedrális az örök télnek vagy a Majorana a tér tenyerén című könyvekben olvashatók. Majorana, az irodalmi alteregó létező személy, Ettore Majorana fizikus-zseni, akit 1938-ban halottá nyilvánítottak. Miután Böszörményi Zoltán több tucat Majorana-verset írt, 2015-ben kiderült, hogy Majorana mégsem halt meg, fotódokumentumok bizonyítják, hogy 1955–1959 között Venezuelában tartózkodott. Mindez misztikus fénybe öltözteti az amúgy is különleges lélektani-filozofikus-elégikus verseket.

Egy lírai verseskönyv tartalmát nem lehet és nem is kell elmesélni, ezek a művek arra hatnak, amire kell: elsősorban az érzelmekre. Böszörményi ugyan végzettsége szerint is filozófus, költeményeiben is az, okos gondolati költészetet művel, de bármiről is ír, azt érzelmesen teszi. A Soha véget nem érő szeretkezés egy világjárt, tapasztalt gondolkodó meglátásainak és vívódásainak gyűjteménye (erre utal a borító – Szentes Zágon munkája is – a papíróceánon vergődő papírhajóval), de mindez olyan érzelmi töltettel, amitől az olvasónak gyakran végigfut a hideg – vagy a forróság – a hátán.

Idézek pár sort Böszörményi ars poeticájából, azt hiszem, ez sokat elárul arról, mire számíthatunk, ha ezt a könyvet kézbe vesszük: „A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet / tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele. / A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem / maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom.” Igen, ezekkel a versekkel ezeket mind el lehet művelni. Legkedvesebb soraim – a Szerelem Velencében című versből, amelyet Thomas Mann-nak ajánl a szerző, a Halál Velencében ellentéziseként, az életigenlés hitvallásaként – a borítón is csalogatják az értő olvasót: A szépség fáradhatatlan munkál Érosz / udvarában. A parton / legyen sétád derűs. / Vidd magaddal Tadziót, gondolj Phaidroszra, / kit Szókratész imádott. / Az írás is önkívület. Máglyák lángja. / Utánakap az ember, / hogy az irdatlan tüzet magába terelje. / Nevezzük ezt az egész világot feldúló, / önmagánál fogva és önmagában egyetlen / formájú örök létezőt / szerelemnek.”

Böszörményi Zoltán: Soha véget nem érő szeretkezés, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019.