Az igazi játék lényege a végtelen

Egy jó történet, egy jó előadás, ha van egy zene legbelül, akkor a közönség megéli a csodát Az óceánjáró zongorista legendáját megtekintve a Spirit Színházban.

2019. 05. 07. 13:18
Perjés János és Perjési Hilda képes elérni azt, hogy a közönség megélje a csodát Fotó: Kővágó Nagy Imre
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Perjés János elsősorban a szemével meséli el Az óceánjáró zongorista legendáját a Spirit Színházban (vagy ahogy a színlapon szerepel a novella eredeti címe, a Novecentót). Csak az igazi tehetségek képesek arra, hogy szinte minden arcizmukat bevessék egy történet elmondásakor, és olyan izgalmasan rakjanak ki hangsúlyokat sokszor nem várt helyekre, hogy a néző egy pillanatig sem zökken ki a varázslatból. Perjés János képes erre a Novecentóban, amely jóféle, kalandos varázslatra csábít, olyanra, amitől aztán napokig-hetekig nem szabadulhat az ember.

Az egyik legtehetségesebbnek tartott kortárs olasz író, Alessandro Baricco műve a lényegét illetően egy történet. Ahogy az író leszögezi, nem akar több lenni. Egy történet pedig nem ér semmit, ha nincsen, aki meghallgassa. Ebben a darabban mindjárt egy nővérke (Perjési Hilda) hallgatja a mesélő trombitást.

A színésznő azt játssza önfeledten, felszabadultan, igazi jutalomjáték gyanánt, hogy játszik, teljesen belefeledkezik a trombitás által elmesélt történetbe, amelyet egyébként már ő is kívülről fúj, részesévé válik, mert mi más is lehetne egy történetmesélés lényege, mint hogy teljes átéléssel belekerüljön az ember.

Tehát a színpadon azt látja a néző, hogy ott áll két ember, a férfi mesél, a nő meg hallgatja, s miközben a történet mindkettőjüket magával sodorja, elkezdenek játszani, mert ez a legizgalmasabb dolog, amit az ember megélhet, az önfeledt játék. Ez a novella tulajdonképpen egy drámai monológ. Az érdekessége az, hogy a színpadon álló szereplő nem azonos a főhőssel.

A narrátor Novecento barátja és zenésztársa, Max Tooney meséli el a Virginian nevű óceánjárón eltöltött éveit. Novecento egy kisfiú, aki az óceánjárón született, szülei a hajón hagyták, ott cseperedett föl, tanult meg írni és olvasni. Zenélni nem tanult soha, mégis, amikor először a zongorához ül, és eljátssza érzelmeit, mindenki a csodájára jár. Novecento ösztönös tehetség, Isten a tenyerén hordozza, ez esetben pedig Isten tenyere maga az óceán.

Perjés János és Perjési Hilda képes elérni azt, hogy a közönség megélje a csodát
Fotó: Kővágó Nagy Imre

Ez a színdarab nem az óceánon, hanem egy fotelben játszódik. Meg kell hagyni, hogy nem akármilyen hétköznapi fotelben, de mégiscsak egy fotelben. Perjés János és Perjési Hilda viszont képes elérni azt, amiről Baricco is beszél a novellájában. Ha van egy jó történeted, és jól adod elő, ha van egy zenéd legbelül, és jól játszod el, akkor a közönséged megéli a csodát. Gondolatban eljuthat a világ bármely tájára, megismerhet bárkit és bármit Földön és égen, végtelen számú variá­cióban lehet részese a játéknak, mert a játéknak a lényege a megismételhetetlenség és a végtelen variációk sora, vagy csak így röviden: a játék lényege a végtelen.

Ha egy író, egy zenész vagy egy színész képes arra, hogy a hallgatóval, nézővel együtt valamennyi véges ideig megélje a végtelent, akkor megtett mindent, amit egy művész megtehet. És akkor Isten is mosolyog. Ebben az előadásban Perjés Jánosra és Perjési Hildára.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.