Mindig van más lehetőség

Amikor az 1970-es években moralizáltunk, akkor a valóság nem egyezett az ideológiánkkal. Manapság viszont szétesőben vannak az ideológiák, nincsenek biztos alapokon nyugvó ideák, elvesztettük a kapaszkodókat – mondta el lapunknak Krzysztof Zanussi lengyel filmrendező, aki június 17-én lesz nyolcvanéves, és akivel új filmje, az Éter hazai bemutatója kapcsán beszélgettünk. Zanussi a 70-es, 80-as évek erkölcsi nyugtalanság mozijának nevezett lengyel stílusirányzat egyik jeles képviselője.

Filmjei temérdek morális problémát vetnek fel Fotó: Hegyháti Réka

– A Védőszínek című filmjét többen látták Lengyelországban 1977-ben, mint Francis Ford Coppola Keresztapa című alkotását. Miért volt ez az alkotás olyan sikeres akkor Lengyelországban?

– Amikor elkészítettem ezt a filmet, azt gondoltam, hogy több olyan dimenziója van, amelyik más országokban is jól érzékelhető. De ami a legérdekesebb, hogy sokkal hamarabb megöregedett, mint ahogy szerettem volna. A jelenkorban ugyanis a rektorok sokkal nagyobb stikliket csinálnak, mint akkor.

– A filmbéli docens és a tanársegéd vitája kiállta az idő próbáját. Arról van ugyanis szó, hogy a docens feladja az eszméit, míg a tanársegéd ragaszkodik az ideáihoz, tisztességes akar maradni abban a világban, ahol a kommunizmus sokakat térdre kényszerített.

– Amikor 75 éves voltam, a lengyel televízió felkért arra, hogy elkészítsem a Védőszínek mai verzióját. Ekkor a film szereplőivel rögzítettem egy dialógust, hogy hová jutottak. Természetesen én írtam meg a válaszaikat, de a tapasztalataim alapján az lett a fordulat a filmben, hogy a konformista docens leadta a párttagkönyvét, mert elege lett, és beállt a Szolidaritáshoz. Vagyis az volt az üzenet, hogy ne ítéljünk elsőre, mert minden változhat. Mindenkinek kell adni egy esélyt.

Filmjei temérdek morális problémát vetnek fel
Fotó: Hegyháti Réka

– Sok filmjében megjelenik az a motívum, hogy egy hit nélküli szereplő istenhívő lesz a történet végére. Hogy csak egy példát említsek, Az élet mint nemi úton terjedő halálos betegség (2000) című alkotásában a főszereplő ateista orvos megtudja, hogy hamarosan meghal. Elkezdi keresni az élet értelmét, a halála pillanatában megél egy csodát, és istenhívő lesz.

– Eredeti szakmám szerint fizikus vagyok, és ezt a szemléletet tükröztetem a filmjeimben. Ám a fizikában lejárt a determinizmus kora. A humanizmus viszont még mindig ott tart, hogy mindent determinálni akar. A jelenkor fizika tudománya az úgynevezett valószínűsíthetőség tudománya, vagyis semmit nem írhatunk le úgy, hogy csak egy lehetőség van, mert mindennek van egy másik lehetősége. Visszatérve az eredeti kérdéshez: mindig van más lehetőség, és ezt akarom elmondani a filmjeimben.

– Megszólalásaiban sokszor kritizálja a posztmodernizmust, amely az elmúlt évtizedekre rányomta a bélyegét az európai kultúrában. Mi a baj ezzel a stílusirányzattal?

– Felnőtt egy nemzedék, amely ezen a szemüvegen keresztül látja a világot. A posztmodern a marxizmus folytatása, túl kellene végre lépni ezen az ideológián.

– Az a baj a posztmodernnel, hogy mindent relativizál?

– Igen. Azt gondolom, hogy a relativizmus megölte a marxizmust is, de minden mást is. Olyan dolgokat, amelyek nélkül az emberiség nem tud jól működni. Kellenek olyan értékek, amelyekben feltétel nélkül hiszünk. Ha hiszünk az igazságban, az igazság létezésében, akkor rögtön elérkezünk oda, hogy szembekerülünk a posztmodernizmus ideológiájával.

– A 70-es, 80-as években az erkölcsi nyugtalanság mozijának nevezték a lengyel filmes iskolát, amelynek ön az egyik jeles képviselője volt. De a mai napig nem adta fel, hogy moralizál a filmjeiben. Mit jelentett akkor és mit jelent ma moralizálni egy-egy filmes alkotásban?

– Nagyon fontos különbségek vannak. Amikor a 70-es években moralizáltunk, akkor a valóság nem egyezett az ideológiánkkal. Manapság viszont szétesőben vannak az ideológiák, nincsenek biztos alapokon nyugvó ideák, elvesztettük a kapaszkodókat.

– Csütörtökön kerül a magyarországi mozikba az új filmje, az Éter, amely a magyar Laokoon Filmgroup gyártásában és a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült. A film temérdek morális problémát vet föl, amelyek korunk nyugtalanító dilemmái azzal kapcsolatban, hogy a haladásba, a tudományba, a racionalitásba vetett hitnek hol vannak a határai.

– Azt gondolom, hogy különböző dimenziókon keresztül tudja a nézőt megszólítani ez a film. A tudomány azt mondja, hogy az ember csak három dimenzióban érzékel, de én azt gondolom, hogy az intuíciónk egy egészen más szinten segít a filmet megérteni. A történetnek van egy felületi dimenziója, de ha belemerülünk, és hallgatunk a belső hangjainkra, akkor egy új valóságot tudunk megérteni a világból.