A nemzeti művészet lelkülete sajátosságainak, művészeti nyelvjárásai ízeinek-zamatainak, az egyedi körülményekből születő kivételes értékeinek nagyrabecsüléseként tekinthetünk erre a tárlatra, fogalmazott megnyitóbeszédében Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője, a kiállítás erdélyi kurátora. Az igazgató ugyanakkor a fennállása ötödik évfordulójához érkezett intézmény tevékenysége minősítésének tartja, hogy a háromszéki művészeti központ adhat otthont a rendezvénynek.
A 10. Székelyföld-napok nyitórendezvényeként is „funkcionáló”, korábban Ljubljanában, Pekingben, Münchenben és Passauban is megfordult tárlat hangsúlyozza: a képzőművészet jelentős mértékben a közösségi eszmény közvetítője. A művészettörténész-intézményvezető szerint az erdélyi képzőművészek alkotásaival kiegészült kiállítás olyan művészeti párbeszédet generál, amely földrajzi, nemzedéki és presztízshatárokon túl értékközpontúan mutatja fel a magyar képzőművészet szellemi energiákat a maguk változatosságában is közösségi erővé koncentrálni képes jellegét.
A kiállítás másik kurátora, Jovián György köszöntőjében fontosnak tartotta a folytonosság felmutatását, amely a különböző nemzedékek egymás mellé állítása révén valósul meg. A fiatalokkal való közös megmutatkozás ugyanis nem is különösebben burkolt szándéka az akadémiai székek majdani utódlásának előkészítése.
A 49 alkotó egy-egy munkáját bemutató, november 22-ig látogatható kiállítás üzenetét a megnyitó másnapján szervezett szakmai konferencia is erősítette. A Régió – Regionalitás –Provincia, avagy művészeti sajátosság című rendezvény rangos előadói mindenekelőtt arra a kérdésre keresték a válaszokat, hogy van-e sajátos vonása a magyar – és mint olyan, közép-európai – képzőművészetnek az elmúlt évszázad meghatározó politikai-társadalmi-kulturális változásai közepette?
A Székely Nemzeti Múzeumban tartott konferencia művészettörténeti, esztétika-elméleti, de akár a műtárgykereskedésben való jelenlét szempontjából is igyekezett megragadni az Erdélyben alkotó művészek munkásságának különlegességét, az általuk képviselt regionális sajátosságok érvényességét. Nem kifelejtve az alkotóteret jelentős mértékben kitöltő román képzőművészek munkásságára való utalásokat és kölcsönhatásokat, valamint azt az érzékeny kérdést sem, hogy a közelmúlt dicséretes erőfeszítései ellenére is miért tekinthető még mindig sommásnak az erdélyi képzőművészek alkotásainak jelenléte a magyarországi közgyűjteményekben.
