A Hadifogoly magyarok című tárlat európai szinten is egyedülálló módon, archív fotók, dokumentumok, eredeti fogolytárgyak, műalkotások segítségével mutatja be azoknak a magyar hadifoglyoknak, illetve a magyarországi táborokban sínylődő ellenséges katonáknak a sorsát, akik már közvetlenül a háború után, de 1945-öt követően egészen biztosan kihullottak a közösségi emlékezetből. Több százezer magyarról van szó, akik közül sokan soha nem térhettek haza, és vagy névtelen tömegsírban nyugszanak ma is valahol Olaszország, Oroszország vagy más állam területén, vagy végigszenvedték a táborok poklát, de például a sztálini tisztogatást már nem élhették túl a harmincas években. Nagyon sokan ott ragadtak a Szovjetunióban, így a második világháborús magyar honvédek nemegyszer találkozhattak első világháborús elődjeikkel a keleti front hadműveletei során.
A hadifogolynak – aki sokszor végigküzdötte a legvéresebb frontokat, majd betegen, sebesülten, magára hagyatva jutott ellenségei kezére – már saját korában sem jutott ki az elismerésből. Ő – Gyóni Géza költő szavaival – „nem hős halott, csak szürke rab” volt mindig is, nem véletlenül választotta a magyar rab katonák rehabilitációjára is törekvő vándorkiállítás ezeket a sorokat mottójául. A tárlat az elmúlt hónapokban bejárta Magyarországot, de határon túli helyszíneken is látható volt: Bicske, Kassa, Tiszafüred, Észak-Komárom erődje után érkezik most Bécsbe. A megnyitók minden helyszínen többnek bizonyultak egyszerű vernisszázsnál: a közönség soraiban mindig helyet foglaltak a hadifogságot túlélők leszármazottai is, akik magukkal hozták nagyapjuk, dédnagyapjuk rabságának értékes dokumentumait: naplókat, levelezéseket, megsárgult fotókat, ezzel is gyarapítva a tárlat anyagát.
Fotó: Fejér Megyei Hírlap/Nagy Norbert
De a kiállítás készítőinek munkájához gyűjtők, kutatók is hozzájárultak: a komáromi Legát István például az általa feltárt ortodox és katolikus hadifogolysírok másolatát bocsátotta a tárlat rendelkezésére, amely mindig is közösségi térként, leszármazottak, újabb dokumentumok és leletek találkozási pontjaként határozta meg magát. Büszkén arra, hogy a kiállítási anyag „gördülő hólabdához” hasonlóan gyűjti magába az adományozók, a katonafelmenőknek tiszteletet adók és a közösen emlékezők tárgyait, sorstörténeteit.
