Fekete Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára köszöntőjében a 20. századi magyar festészet meghatározó alakjának, legnagyobb, magányos festőjének nevezte Farkas Istvánt, akinek minden képe olyan „mint egy dráma végjátéka, az utolsó felvonás utolsó színei”.
Fekete Péter hozzátette: Farkas István magánya nem elsősorban emberi, inkább művészi vagy létmagányosságként fogható fel. Ennek legfőbb oka édesapja, Wolfner József, a Singer és Wolfner könyvkiadó egyik alapítója és igazgatója, aki kiadóigazgatót akart faragni a fiából.
Farkas István a túlzott apai szigor és az édesanya korai elvesztésének lelki terhe alatt nevelkedett, folyamatosan bizonyítania kellett, hogy festőnek született és nem igazgatónak. A menekülés már-már sikerült, de a sors épp akkor keményített be, amikor a művész a legkevésbé számított rá – idézte fel a festő életművét Fekete Péter.
Farkas 1932-ben az Ernst Múzeumban rendezett retrospektív kiállítást, elsősorban azzal a céllal, hogy édesapjának megmutatva munkáit bizonyíthassa, számára a festészet a helyes út. A megnyitó előtt néhány nappal azonban meghalt Wolfner József. Farkas István nemcsak az édesapát veszítette el, hanem nagy álmát is, azt, hogy teljesen a festészetnek szentelhesse magát. Haza kellett térnie, hogy átvegye a cég vezetését. „Apám meghalt és vele, azt hiszem a festőéletem is” – idézte Fekete Péter a művész barátjának írt sorait.
Baán László ünnepi köszöntőjében úgy fogalmazott: a 20.század legnagyobb magyar festőjének mély és örökérvényű életműve tárul a látogató elé a 170 képet felvonultató kiállításon.
„Felkavaró és nyugtalanító világ az övé, amely emléket állít mindannak, ami ott settenkedett és settenkedik az emberi létezés sötét bugyraiban. Nekünk és a gyermekeinknek is dolgunk, hogy soha többé ne lehessen úr a mindennapjainkon, ahogy ez megtörtént 75 évvel ezelőtt, amikor a rettenet ült tort hazánkban, sok százezer honfitársunkat megalázva és elpusztítva” – mondta Baán László, az intézmény főigazgatója köszöntőjében.
