Valami azt súgja nekem, hogy – amennyiben a világ még nem süketült meg teljesen – Herczku Ági és bandája legújabb lemezének erősen kinéz valami jobbfajta díj. Kamara című albumuk életerőtől, játékkedvtől duzzadó munka, amin még a szomorú dalok is olyan önfeledten vidám szívekből jönnek elő, hogy receptre kéne felírni a lemezt minden kelet-közép-európai, illetve délszláv depressziósnak.
Merthogy magyar, szlovák, bolgár dallamokat hallunk magyar és bolgár nyelven elővezetve. A világ többi népe meg majd veheti a példát, hogy ez a sok hányatott sorsú, sokszor egymásra (meg önmagukra) is acsarkodó nép micsoda boldog egyetértésben létezik egymás hegyén-hátán egy hegedűszólóban vagy egy kétnyelvű énektémában.
Herczku Ági és Nikola Parov alkotópárosa és bandájuk, azaz Fekete Márton (kontra), Hegedűs Máté és Patházi Bence (hegedű), Herédi Zsombor (harmonika) és Molnár Péter (bőgő) ezúttal Bognár Szilvia énekessel, valamint Kuczera Barbara és Vizeli Máté hegedűivel és brácsájával egészül ki. Már az első dal, az Eydebush nyitánya megalapozza a kamarahangulatot, a vonósoknak olykor a legendás Balanescu Quartetet idéző, egyszerre lendületes és tűnődő lírájával. A cím metanyelvi humorát az első sornál értjük meg: Ej, de búsulok bánkódom es…
A tíz gazdagon hangszerelt nóta mind értéssel és érzéssel variált autentikus dal vagy dalcsokor, a témák közt fölbukkan ugyan a fekete gyász is, mint a Zsipizsebkendőben, de gyakrabban visszatérő elem az erotika – jóval több a szerető a lemezen, mint a halott, de még utóbbi is fölpattan a serkentő kontrára, pláne, mikor Herczku előveszi az ütőgardont is, és a vonósokkal együtt derűs matekképleteket ritmizál lassú csárdásra.
Mintha kecskelábú faunok kergetnék a nimfákat valami buja, hellén őserdőben a Csakalukkő című hatperces tételben, a kergetőzés gyönyörűen arányos fokozással kezd tempóban és témában is egyre jobban eldurvulni a nóta második felében:
„Járd meg dőre, ha nincs eszed, / Ami volt is, rég elveszett, / Kicsi lábod nagyra hányod, / Nagy az orrod, szarba vágod.” Ezek után egy nagy kurjantással tempóváltás, szapora alapra trillázik egyet Herczku a védjegyének számító, körülbelül a dlidliri-dlidliri hangsorral visszaadható, sikkantgatós önfeledtséggel, majd eksztatikus hegedűszóló, ami aztán olyan finoman és határozottan adja át a reflektorfényt a belőle továbbvariálódó harmonikaszólónak, hogy vagy ötször visszatekertem a lejátszót ahhoz az egy pillanatnyi váltáshoz.
