Tortába vágó gyilkos kés

Mindenki vádlott lehet Szenteczki Zita Édes Anna-rendezésében, hiszen a kétfelvonásos stúdiódarab leginkább a bűnbakképzéstől óvna minket. Az Örkény Színház előadása sajátos ötletekkel, nyugodt tempóban közeledik a tragikus vég felé, majd mindenkinek kiosztja, ami jár.

A címszereplő titokzatos lény, akiből pillanatokra előtűnik a szenvedélyes nő vagy a maga elé bámuló kislány is Fotó: Örkény Színház/Horváth Judit

„Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az ember az egész életével”– szól az Édes Anna egyik kulcsmondata.

A legfrissebb színpadi változat Szenteczki Zita fiatal rendező munkája az Örkény Színházban. Az előadás a gazdag ötlettára mellett az ítélkezésmentes attitűdjével nyűgöz le, sőt mondhatni, az egész színpadi konstrukció erre a tézisre épül.

Akár egy bírósági tárgyaláson volnánk, iskolapadra emlékeztető asztalsor mögül bukkannak fel a színészek, akik végig a nézőtér felé beszélnek, egymással alig lépnek kapcsolatba, még a szemkontaktus is ritka. Mintha vallatólámpa fényénél mondanák és játszanák el két felvonásban Vizyék drámáját. A szöveg – Bíró Bence átirata – szintén él ezzel az eltartással: hol egyes szám első személyt választ, hol pedig harmadik személyben távolítja el magától a szerepet a színész.

A címszereplő titokzatos lény, akiből pillanatokra előtűnik a szenvedélyes nő vagy a maga elé bámuló kislány is
Fotó: Örkény Színház/Horváth Judit

Anna (Zsigmond Emőke) némaságával és titokzatosságával a darab kulcsfigurája: Szenteczki rendezésében azonban inkább egy tárgy vagy afféle szerzemény, amit a többi szereplő a történet elején felpakol az asztalra, és ő némán, az előadás egészében, akár egy csúszómászó állat, kúszik előttük. Zsigmond Emőke alakításával hibriddé formálja a megfejthetetlen lényt, amelyből pillanatokra előtűnik a szenvedélyes nő, de a naiv, öntudatlanul maga elé bámuló kislány is.

A huszadik század első felében a regény tudatosan kerülte az egyént megfejteni akaró ábrázolást, sokkal inkább a freudi tudattalan világa izgatta a regényírókat, éppen Kosztolányi Dezső fogalmazott úgy, hogy „ebben a korban történt meg az új lélektan döntő felfedezése, az, hogy lelkünk jó részét egyáltalán nem ismerjük”.

A bűn filozófiájának kérdése, a felelősben való teljes kételkedés nemcsak áthatja Szenteczki előadását a velünk szemben felsorakozó – több szerepet alakító – színészek láttán, de tizenegy egyenlően bűnös karaktert teremt a maguk félelmeivel, kimondatlanságával, faramuci viszonyaival, elhazudott látszatvalóságával. Mindeközben pedig egy nagyon is érvényes korjelenséget, az elidegenedést, a kirakatlétet látjuk például abban is, ahogy Vizyné okostelefonnal szelfizik.

A két szerepet megformáló Für Anikó Vizynéje feledhetetlen alakítás, de annyiban talán hálás szerep az övé, hogy ő a legemberibb figurája a drámának. Kosztolányi az asszony lelki folyamatait bontja ki leginkább, különös kötődését a cselédlányhoz. A Zsigmond Emőke által játszott Édes Anna titok marad, majd egy nagyon erős, jól eltalált metaforikus képpel osztja ki a darab végén mindenkinek, ami jár.

A Vizy házaspárt ábrázoló tortát szeli fel, amelyből aztán mindenki elveheti a maga szeletét, a töltelék meg csurog, akár a vér egykor Krisztinavárosban a Vizy házaspár nagypolgári otthonának hálószobájában.

Kosztolányiné Harmos Ilona a múlt századelőn egy novellaötletet ajánlott férjének egy tökéletes cselédlányról, aki végül meggyilkolja gazdáit. Az 1926-ban kiadott regényről a kritikusok akkor is tudták, hogy jóval több, mint az úr-szolga elnyomás vagy vidék kontra urbánus dráma.

Azonban, hogy hova vezet és mennyire aktuális itt és most a mű által közvetített létmagány és a képmutató kapcsolatok jelensége, arra az Örkény Színház darabja mutatott rá bátor színpadi nyelven és az utóbbi évek megfogalmazásai közül a leg­átélhetőbben.