Látnoki képek kortársainktól

Kiüresedés, apokaliptikus idők jelei, elviselhetetlen halmozás, túlcivilizált jelen – ilyesmiket fogalmazunk meg a világméretű járvány láttán, amely mindannyiunkat szemléletváltásra szólított. Közhely, hogy a jó művész egyben látnok is, mégis a jelen folyamatok mentén körülnéztünk, miként mutatkoztak meg a mára reflektáló víziók kortársainknál és mi is az a poszthumán művészet.

Döbbenetes látni az ember nélküli sugárutakat, irodaházakat a nyomasztó szürkeségben Szabó Ábel alkotásain

Tavaly még világvégeképsornak hathatott Szabó Ábel a Műcsarnokban a Külön termek című kiállítássorozatban bemutatott tárlata. (Ez a sorozat több progresszív alkotó műhelyébe engedett betekintést, és mint egy dobozban elhelyezett nyitott műtermet rendezte egymás mellé a kiállításokat.) Döbbenetes a jelenünk városképei között látni a kiürült metropoliszokat, ember nélküli sugárutakat, felhőkarcolókat, síneket, irodaházakat a nyomasztó szürkeségben. A festő érdeklődésének középpontjában elsősorban a minden szépséget és egyediséget nélkülöző külvárosok, az ipartelepek embertelen, elidegenítő világa áll.

Fotó: Szabó Ábel

Némileg ezzel ellentétes képzet a kritikus tömeg, de mégsem az, hiszen a kiüresedést az egymás felszámolása, az arctalan tömeg túlburjánzása előzi meg. Horváth Éva Mónika festőművész megunhatatlanul vizsgálja a critical mass dinamizmusát, és mint az individuumot felemésztő, mégsem abszolút nyomasztó képzetet borítja be vele a vásznat, molinót, lehetőleg minél nagyobb felületet.

Az alkotó nyolc éve építi ezt a sorozatot, és úgy véli, nem érdemes kisebben megszólaltatni a tömegmechanizmus üzenetét, sőt ha lehet, ki kell vinni az utcára, hogy a művészet ereje ott érvényesüljön, ahol megihletett. – Sok szinten mozgó, fluktuálódó világban élünk, így fel fog értékelődni az, hogy kikkel tud az ember együttműködni. Sajnos a bizalom ma globális társadalmi hiánycikk, ebben lehet tehát feladatunk, amikor közösséget hozunk létre – fogalmazott korábban lapunknak a művész. A szürkeség helyett a „tévékék” és a sárga szín variálásával dolgozik, ezzel ér el sajátosan nyomasztó hatást. Masszává sűrűsödött társadalmunk mezején a működő közösségek mechanizmusát vizsgálja.

Mindenképpen profetikus kép a hatalmas triptichon, Nyári István pop-szürrealista festőművész munkája, amely hihetetlen aprólékossággal közel hat éven át készül, de a műterembe látogatva egyes részleteibe beleláthattunk.

Fotó: Szabó Ábel

Munkácsy Golgotájának para­frázisáról van szó, a festő azonban nem a bibliai képet, hanem a korunkat fenyegető látomásokat festi meg. A készülő képrészlet tenyérnyi pontján a naplemente távolában tűnik fel a három feszület, az előtérben ötméteres emberi alakok az apostolok – egyelőre még csak négyen sorakoznak a trilógián. Nők, férfiak, maszkban, meztelenül, angyalként, gyerekként, nem szokványos emberek, izgalmas karakterek hiányos öltözetben, mégsem frivol beállításban – egyelőre ennyit látunk.

Kicsit hátrébb megbokrosodott lovakat, robbanást, mindenen és mindenkin átgázoló furgont, korunkat fenyegető Szodomát, a terrorizmus világunkat felülíró végítéletét. Az pedig már önmagában figyelemre méltó, hogy Nyári István privát apokalipszisa éppen a húsvéti feltámadás parafrázisa, és itt és most a húsvéti, böjti időszakban kapjuk a felszólítást a szemléletváltásra.

Amit most megélünk, azt önmagunkban értékeljük, ahogy kint súlyosodik a kép, belül tisztulni kezd. A jelenre élénken reflektáló alkotóink együtthatója, hogy intuitív képekben beszélnek, és szuggesztív erejükkel felszólítanak, hogy másként kell élni, levegőt kell adni a világnak, a figyelemnek, át kell rendezni a viszonyulásainkat.