Az a megszokott, jó, becsületes hazai koszt

A vírus előhozta belőlem, hogy képzeletben is tudjak utazni volt vagy nem létező helyekre. Elvégre van ennek hagyománya a magyar kultúrában. Petőfi sem volt állítólag a tengeren, de szépen tudott írni róla. Aztán ott volt a szegény Zágoni Mikes Kelemen is, aki egyfolytában kalandozott képzeletben.

Előadóművész, versekből összerakott, szerkesztett drámai történetek előadója vagyok, voltam. El sem hiszik, de az elmúlt 20 évben olyan gyorsan kellett utazgassak a golyóbison, hogy előadásaimmal mindenhova eljussak, akár többször is, hogy magamra, a saját vágyaimra már nem jutott idő. Előadás-utazás, semmi körbenézés! Ha bámészkodtam volna, nem juthattam volna a következő helyre. Kényelmesen beülni egy Lausanne-i vendéglőbe előadás után egy jó kis vacsorára, vagy sétálni egyet Strasbourg utcáin! Nem beszélve Grazról, Kölnről, Milánóról vagy bármelyik ügyes kis civilizált városkáról. Bocsánat, volt egy kivétel. Kanadában megmutatták nekem a Niagara vízesést (szörnyű volt, mert a giccs látványa elnyomta a vízesés robaját), mert nem repülhettem egy nap alatt oda-vissza.

Ezt tettem rendületlenül lelkes hévvel, hogy a magyar verset, a magyar nyelvet propagáljam, megszerettessem a magyar emberekkel.

Nem rég volt egy sanda gyanúm, hogyha nem indulok el idejében, civilben, és nem nézem meg az európai kultúra legfőbb helyeit, később nem lesz lehetőségem rá. Gyorsan elrepültünk Párizsba. Gyalogoltunk vagy 60 órát. Úgy meregettem a szemeimet, hogy mindent lássak és semmi a tekintetem el ne kerülje, hogy olyant még nem láttak a Szajna partján. Aztán ahogy lehetett, gyorsan Barcelonába is elrepültünk 3 napra, hiszen mindenki emlékszik még, hogy milyen jó és olcsó fapados lehetőségek voltak még a vírus előtt. Na és aztán ott is futottunk vagy 60 órát. Persze erre az útra már jobban felkészülve, csak futócipőt vittem, mert ez a második eset már profi világutazóvá avanzsált. A városok és azok hangulatának leírását most nem vállalom, inkább hagyom a novellistákra (értsd: novella írók), nekik is kell valamit pingálni, kipingálni. Különben is bízom a kedves olvasóban, akinek úgyis megvan a véleménye és az élménye minden világvárosról.

Tehát Barcelonába, a biztonság kedvéért vittem magammal egy fél zágoni házi kenyeret és két szál jó fajta székelykolbászt, azért hogyha valami szépet látunk, és nagyon korog a gyomrunk, ne kelljen, hogy ott hagyjuk hasunk kedvéért és vendéglőbe rohanjunk. Legyünk mindig kiegyensúlyozottak, jóllakottak, elégedettek a megszokott, jó, becsületes hazai koszttal. A Sagrada Familianál éppen két órát álltunk sorba, mire nagyon megehültünk. Mondom a társamnak, ennék valamit. Erre ő, hogy vásárol valami helyi érdekességet, tengeri gyümölcsökkel, ami kézben is elfogyasztható. Gondoltam kivárok, megnézem egyszer, hogy mit hoz. Hát érkezett fél óra múlva egy 10 eurós hatalmas, látványos harapnivalóval.

Közben magam is megéheztem, sorba állni kajáért már nem volt kedvem, elé kaptam egy darabka hazai kolbászt kicsi kenyérrel és elkezdtünk töltekezni. Sandít felém pár falat után a társam, restelkedve, majd megszólal. Nem adnál egy kicsi kolbászt a szendvicsem mellé? Annyira ismeretlen ízű, el kellene, hogy nyomtassam hazai ízekkel. Így esett, hogy a társam székely házikolbásszal kellett semlegesítse a spanyol csodamenüt. Igen, ez volt a második és egyben kitudja meddig az utolsó fapados utazásom, amit kimondottan a magam örömére szerveztem.