A hagyomány varázslata az igazi megtartóerő

Az elmúlt évtized egyik legjobb színdarabja az Agave című dráma, amelyet a Miskolci Nemzeti Színház mutatott be a tavalyi esztendő elején Béres Attila fiatalos és egészen briliáns rendezésében. Mint a fehér holló, annyira kevés az olyan kortárs színmű, amely egy város – esetünkben Miskolc – történetét, legendáit, mítoszait mutatja be, miközben egészen cizelláltan szól a rendszerváltás utáni harminc év összes fontos magyarországi problémájáról egy család életének eseményeit vizsgálva.

Béres Attila rendezése és Ari-Nagy Barbara dramaturg gondos munkája Márk – akit Bodoky Márk alakít fiatalos lendülettel – és Anna – akit Mészöly Anna varázsol a színpadra temérdek mély emberi érzéssel – kapcsolatát helyezi a középpontba. A fiú elmenne Miskolcról, mert azt gondolja, máshol majd jobb lesz az élet, több lesz a pénz, eleinte a materiális javakra fókuszál. A lány viszont éppen ellenkezőleg gondolkodik a világról, neki a lelki értékek a fontosak. Anna ráadásul szerencsésnek is mondhatja magát, mert már fiatalon megélhette, hogy tartalommal telítődött a szülőföld fogalma, aminek – mutat rá Mikó Csaba remekül megírt, temérdek fordulatban gazdag színdarabja – az oka arra vezethető vissza, hogy ő tisztában van szülővárosa hagyományaival.

Nemcsak a történelmével, hanem a legendáival, mítoszaival is, amelyeket nagyon lehet szeretni. Egyrészt azért, mert színessé teszik a hétköznapi életet, a régi épületeket, utcákat, hegyeket és völgyeket varázslattal töltik meg, másrészt pedig segítenek abban, hogy az emberek a várost és a városban őket érő csapásokat túl tudják élni. Erőt adnak a sokszor semmiből való újrakezdéshez. Márk személyiségfejlődése is erről szól. Amint megismeri és a család egy furcsa, mágikus realista stílusban előadott rítusa révén meg is éli Miskolc városának legfontosabb legendáit, már nem akar elmenni többé. Béres Attila rendezése varázslatos, a néző szinte érzi, ahogy a színdarab előrehaladtával egyre mélyebbre kúsznak Márk lelkének gyökerei Miskolc városának földjébe.

Nádasdy Erika természetes, minden fölösleges manírtól mentes játékával drámai sorssá formálja az anya csapásoktól és botlásoktól kicsit sem mentes életét, Keresztes Sándor egészen szórakoztatóan hozza az időben elveszett, de valójában normális életre, terített asztal melletti családi beszélgetésekre vágyó nagyapa karakterét, Farkas Sándor pedig energiabombaként van jelen a színpadon a legkisebb fiú szerepében, de mindemellett hitelesen játssza a temérdek jóhiszeműséggel megáldott kamaszt is. Fontos szerep jutott még Rusznák Adrienn-nek, aki a rosszra törő, de mégis jót tevő fausti figurát tölti meg sokszor szórakoztató, de leginkább élettel teli tartalommal.

A színdarab nemcsak a jól megírt szövegkönyv, a rendezés és a feledhetetlen színészi játék révén kötelező alapmű, hanem azért is, mert Pilinyi Márta nem hivalkodó, de nagyon fantáziadús jelmezei segítik a nézőt beleélni magát az előadás mágikus realista világába. Horesnyi Balázs díszletei pedig jól érzékeltetik azt, hogyan telik meg varázslattal a hétköznapi élet földhözragadt tárgyi valósága.

A miskolci előadás úgy szórakoztató, hogy közben mélységesen szomorú, de mindemellett felemelő élményt nyújt. Szórakoztató a családi rítus, a játék, amely révén a legendák világába menekülnek a valóság elől; mélységesen szomorú, ahogy a néző egyre többet tud meg a család rendszerváltás utáni, hányattatásokkal és tragédiákkal teli történetéből; és felemelő, ahogy mindebből mégis kilábalás lesz, ahogy a múlttal való szembenézés katarzisa elhozza a fényt, azt a hitet, hogy az új generációk képesek lesznek tanulni őseik hibáiból. És nem hagyják el hazájukat, mert lelkük gyökeret vetett a szülővárosuk földjébe, ami éppen elegendő ahhoz, hogy elkezdődjön az építkezés, egy új aranykor.