A hagyomány varázslata az igazi megtartóerő

Az elmúlt évtized egyik legjobb színdarabja az Agave című dráma, amelyet a Miskolci Nemzeti Színház mutatott be a tavalyi esztendő elején Béres Attila fiatalos és egészen briliáns rendezésében. Mint a fehér holló, annyira kevés az olyan kortárs színmű, amely egy város – esetünkben Miskolc – történetét, legendáit, mítoszait mutatja be, miközben egészen cizelláltan szól a rendszerváltás utáni harminc év összes fontos magyarországi problémájáról egy család életének eseményeit vizsgálva.

A színdarab nemcsak a jól megírt szövegkönyv, a rendezés és a feledhetetlen színészi játék révén kötelező alapmű, hanem azért is, mert Pilinyi Márta nem hivalkodó, de nagyon fantáziadús jelmezei segítik a nézőt beleélni magát az előadás mágikus realista világába. Horesnyi Balázs díszletei pedig jól érzékeltetik azt, hogyan telik meg varázslattal a hétköznapi élet földhözragadt tárgyi valósága.

A miskolci előadás úgy szórakoztató, hogy közben mélységesen szomorú, de mindemellett felemelő élményt nyújt. Szórakoztató a családi rítus, a játék, amely révén a legendák világába menekülnek a valóság elől; mélységesen szomorú, ahogy a néző egyre többet tud meg a család rendszerváltás utáni, hányattatásokkal és tragédiákkal teli történetéből; és felemelő, ahogy mindebből mégis kilábalás lesz, ahogy a múlttal való szembenézés katarzisa elhozza a fényt, azt a hitet, hogy az új generációk képesek lesznek tanulni őseik hibáiból. És nem hagyják el hazájukat, mert lelkük gyökeret vetett a szülővárosuk földjébe, ami éppen elegendő ahhoz, hogy elkezdődjön az építkezés, egy új aranykor.