A gyászszertartás elején Vizy Márton zeneszerző, az Én, József Attila című musical komponistája kifejtette: akitől búcsút veszünk, egyetemes ember volt, aki a világot egybefogta és kiszínezte olvasóinak.

Kővári Eszter Sára énekelt a szertartáson, amelyet Szép Mónika református lelkipásztor vezetett, aki Pál rómaiakhoz írt leveléből vett idézetet:
„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm 5)
A folytatásban a nagytiszteletű asszony a neki dedikált Limpopo című könyvből olvasott fel, megjegyezve: a költő utolsó napjait közös imádsággal töltötték.
– Az élet nem hosszú vagy rövid, hanem bevégzett vagy befejezetlen – hangsúlyozta a lelkész, megemlítve: egyik barátja szerint három ember életét élte.
– Ilyen tartalmas életet kapott az Istentől – fogalmazott a későbbiekben Szép Mónika, kiemelve: úgy élt, ahogy csak az Istenben hívők élnek.
Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő arról szólt, miként változtatta meg egy antikvár Szőcs Géza- kötet az életét, viszonyát az irodalomhoz.
– Már első kötetei paradigmaváltást jelentettek a romániai magyar irodalomban – mutatott rá Korpa Tamás.
Orbán János Dénes költő, író, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia elnöke a bevezetőjében elmesélte első találkozását a kilencvenes évek elején már költőóriásnak számító mesterrel, aki kis híján elsodorta autójával. Később az egyetemen megjelent Szőcs Géza.

– Mint egy jóságos Mikulás, besétált a mindenkori kolozsvári magyar egyetemisták mindenkori irodalmi körének egyik ülésére, kicsit figyelt, picit szundikált is, majd meghívott bennünket egy kocsmába, és szürreális ajánlatot tett: fiatal irodalmi lap, könyvkiadás, műhely, mozgalom. Egy vékony kötetnyi vers és három beszélgetés elegendő bizalmi alap volt számára, hogy ennek a műhelynek mind a szellemi, mind az adminisztratív vezetésével megbízzon. Engem, az alig 21 éves legénykét. Ráadásul korlátlan jogkörrel: ő maga soha semmibe nem szólt bele. És mindaz, ami azelőtt még ábránd sem volt, ott és akkor testet öltött: olyan mértékű és színvonalú tehetségkutatás és tehetséggondozás indult be Erdélyben, amelyre nem volt még példa a Kárpát-medencében.
Ez volt az Előretolt Helyőrség mozgalom, amelyből aztán két évtized múlva kinőtt a magyar állami íróakadémia is – így Orbán János Dénes.