Isten veled!

Emlékezés a 69 éves korában elhunyt Balázs Fecóra Bayer Zsolttól.

Budapest, 2018. január 17. Balázs Ferenc (becenevén Balázs Fecó) Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, zenész a Hogy volt?! címû tv-mûsor felvételén, az MTVA Kunigunda utcai gyártóbázisának 3-as stúdiójában. A mûsorban Horváth Attila dalszövegíró, költõ szerzeményeirõl, munkásságáról beszélgettek a meghívott vendégek. MTVA Fotó: Zih Zsolt Fotó: Zih Zsolt

Tudom, majdnem mindegy, de nekem ez volt a kedvencem:

„És látsz százezer nagymamát,

Hogy gombolyítja fonalát,

Fakó képek között tipeg kedvesen,

Majd elrepíti az álom,

S a régi, árnyas sétányon

A némafilmen nevet aprót sikkesen.”

Mint egy szépen, mívesen, időt nem kímélőn megmunkált rokokó miniatűr. S benne van valahogy a történelmünk nagy része, különösen a Monarchia.

Fiume, a „Corpus Separatum” s Abbázia, ahol nagymamáék még látták a tengert.

Felültél a Gyimesekben a vonatra, pár nap múlva leszálltál Abbáziában, és nem hagytad el a hazádat. Drága Fecó, hát ez is ott van ebben a rokokó képben. Ott van a fakó képeken.

S van ott más is, persze. Ott a fakó képeken a bevonuló nagypapa, az első nagy háború kezdete, ami még mosolygott, s Isonzó pokla, ami már vicsorgott.

Ott vannak a képeken régi szüretek, régi nyarak, balatoni fürdőházak, ismeretlen férfiak s asszonyok, akik boldogan mosolyognak a fényképezőgép lencséjébe, örökkévalóvá téve a pillanatot, amit aztán mi, ki tudja hányadik következő generáció újra s újra élünk.

Ott tipeg a nagymama, a stelázsin Nyirő József Uz Bencéje, az erdélyi Szépmíves Céh halinakötéses kiadásában, a Jézusfaragó ember még, s a befőttek, a lekvárok kézzelfogható valóságba hozzák azt a faragott Jézust… Örök nagymamák tipegnek át az életünkön, s te tudtad ezt.

S meg is merted énekelni.

Ott tipegnek az örök nagymamák a sitkei kápolnában is, lecserélik az oltáron a csipketerítőt, visznek friss virágot, nyomukban rég elmúlott percek járnak óvatosan, hangtalanul, lábujjhegyen, s valami muzsika szól…

A Neotontól a Tauruson és a Korálon át végső önmagadig, ez a perc is ott jár most a kápolnában, s a muzsika erősödik.

Most már indulnod kell. Már várnak rád.

„Nézd a föld forog tovább,

És már nem bánt semmi sem,

Csak egy szó amit Neked,

Soha nem mondhattam el…”

Indulj! Mi még eltipegünk itt egy darabig, fakó képeink közt, s naponta eltemetünk egy darabkát régi világunkból. Régi bizonyosságainkból, régi hiteinkből, régi perceinkből, és lassan kihordunk titeket is a temetőkbe.

Aztán majd megyünk utánatok.

De most felteszünk egy dalt, megbontunk egy palack bort – egy kevés maradt –, és rád gondolunk. És siratjuk magunkat…

„Húzódj még közelebb,

hajtsd a párnámra fejed,

s az a páncél ami óv,

földre hullik, lehet.

Ne beszélj, dal se kell,

már a zenék sem azok,

amik nehéz napokon,

végül is rólunk szóltak.”

És még köd is van…