Negyven év után újra Beatünnep

Különleges kiállítással várta látogatóit a Műcsarnok, a Beatünnep című tárlat Kőbányai János rockszociofotóiból kínál tematikus válogatást, ami a járványhelyzet miatt személyesen sajnos nem látogatható. A megnyitó után Rockenbauer Zoltán kurátorral beszéltünk, aki megígérte, hogy hamarosan online verziót készítenek, a korlátozások elmúltával pedig ismét várják majd az érdeklődőket.

Fotó: Teknős Miklós

Az első Beatünnep című tárlatot 1979-ben tartották a Fiatal Művészek Klubjában, amely nem puszta fotókiállítás volt, amennyiben a csöveskultúráról szóló estbe ágyazódott. A jelen tárlat iránti érdeklődők vélhetően az ­1970-es, 80-as években koncertre járó egykori fiatalok lesznek, lévén a falakról az LGT, a Beatrice, a P. Mobil, a Piramis, a Bizottság, az URH és a Kontroll Csoport tagjai köszönnek vissza a múltból, míg a kivetítőkön Sándor Pál 1979-es tabáni Loksi koncertfilmje vagy a Beat­rice–LGT–Omega közös bulijának (máig nem tisztázott, az MTV-ben ki által rögzített) részlete pereg.

Rockenbauer Zoltán, a Beatünnep című kiállítás kurátora
Fotó: Teknős Miklós

Doktor fotográfus

Az első terembe lépve ­Rockenbauer Zoltán felvázolta a kiállító arcélét: Kőbányai János jogászként végzett és gyámügyi ifjúsági előadóként dolgozott, így került kapcsolatba a Beatricével és csöves rajongóival, ám csak később kezdett fotózni.

– Éppen lekéste a ’68-as nemzedéket, bár jelen volt a beatkoncerteken, azonban még nem fényképezőgéppel – magyarázta a kurátor, megjegyezve: arra már csak a hetvenes évek második felében volt lehetősége.

Ezért a kiállításon az Illés A koncert 1981-es visszatérő fellépésétől jelenik meg. A fotókon már a Fonográf-korszak középkorú zenészei mosolyognak. S jól öltözött, az együttes búcsúhangversenyére érkezett közönségük, akiket egy világ választ el a következő korszak, a kemény rockos, csövesidőszak gyerekeitől, noha az évszám azonos. A Műcsarnokban pedig egy ajtó választja ketté e két időszakot.

A Kőbányai Jánosnak legfontosabb témák köré szerveződik a tárlat, így az első teremben a legendás tabáni koncertek, míg a másik teremben a Beatrice uralja a falakat.

– A Tabánban fedezte fel a beatünnepet, ami a kiállítás címe, s ami Kőbányai János számos szociográfiájának kulcsfogalma, amelynek végét a Beatrice megszűnésével, a punk- és az alternatív zenekarok megjelenésével élte meg a nyolcvanas évek elején – vélekedett Rockenbauer Zoltán.

A Tabán a Kuhajda Istvánné, Margó néni vezette I. kerületi tanács művelődési házához tartozott, ami a köznyelvben Bemrockpart néven vált ismertté, hála Török Ádámnak és a Mininek, akik állandó fellépők voltak az LGT mellett.

Fölöspéldány

Kőbányai János élő kapcsolatot tartott a Ricsével, amennyiben megszervezte a Fölöspéldány elnevezésű irodalmi-képzőművészeti csoportot, hogy a zenekar közönségével avantgárd happeningeken megismertesse a magasabb kortárs művészetet. Kőbányai fekete-fehér felvételein örökítette meg a Magyarországra látogató Allen Ginsberget egy házibulin, vagy éppen azt a kiállítást, amelyen saját képeit is bemutatták egy happeningen, amelynek során a közönség magához ragadta és hazavitte a fotókat.

– Ez addig tartott, amíg felülről le nem szóltak: ha Feró lemezt akar, akkor hagyja ott a Fölöspéldányt – emlékeztetett a kurátor, megemlítve, hogy a Beatrice helyét a Bizottság, majd a Dimenzió dzsesszegyüttes vette át a csoport 1982-es megszűnéséig.

A Beatünnep című kiállításon látható az a negyvenperces MTV-felvétel, amelyet a Beatrice–LGT–Omega-koncerten rögzítettek, s amely megőrizte a tényt, hogy a pompás muzsikusoknak ­köszönhetően profi cuccon, jó hangminőségben a Beat­rice bármely honi bandával felvette a versenyt.

Engedtessék meg egy kis kitérő, ha valaki a nyolcvanas évek csöveseit összekeverné a jelenkor hajléktalanjaival. Akkoriban minden rendes rockrajongó – ricsés, mobilos, eddás, piramisos, skorpiós, korálos, minis – csőfarmerben járt, kihajtott flanelingben, hosszú hajjal, Alföldi papucsban, szimatszatyorral az oldalán, szabadidejében a főváros különböző terein álldogált a barátaival, reménykedve, hátha nagykorúnak nézik, és mondjuk a Kalefon – másként a Moszkva téren – kiszolgálják egy korsó sör erejéig a Gombában. Beszélgetőtársam (meg persze jómagam) eme szubkultúra részese volt középiskolásként.

A Beatrice-falon találkozhatunk a kor hírhedt rajongójával, Franciával, akiről legendákat elevenített fel a kurátor.

– Ricsésből a legvadabb punk lett, mesélték, hogy idős nénit rúgott le a villamosról. Ő alakította meg a Rottenst, a koncertjeiken nem volt ritka a náci karlendítés, üvegpoharat harapdált szét, úgy énekelt vérző szájjal. A fotók mellett kis filmrészletet is bemutatunk a buliról. Engem a punkkorszak jobban megérintett, azaz a Beatricét követő valódi punk- és alternatív zenekarok – Trottel, ETA, Neurotic, URH, Bizottság, Európa Kiadó, Kontroll Csoport – vallotta be ­Rockenbauer Zoltán, aki figyelmeztetett: a punkok már elkülönültek a csövesektől.

Fotó: Teknős Miklós

Csövesek után punkok

– Közös, hogy sok volt köztük a csellengő külvárosi, akikhez (mint mindig) csatlakoztak az egyetemisták – magyarázta a kurátor, megemlítve: természetesen más volt az életszemléletük, nem csak az öltözködésük.

Amint továbblépünk az időben, a képek mentén elérkezünk Kapolcshoz, pontosabban a Művészetek Völgye bölcsőjéhez. Kőbányai János elkísérte Márta Istvánt Kapolcsra, a Támad a szél című lemezének felvételére a nyolcvanas évek második felében. Fotográfiái őrzik a szovjet autókkal érkezett, farmeros Cseh Tamást, Csengey Dénest (ekkortájt készült közös műsoruk és lemezük, a Mélyrepülés), Nagy Ferót és sokakat a kor értelmiségéből.

A Műcsarnok a kortárs művészet legnagyobb és legrangosabb kiállítótere, ennek megfelelően választotta ki és válogatott a képek között Rockenbauer Zoltán is.

– Kőbányai János tízezer képet szkenneltetett be, amelyekből ötszázat hozott el, abból válogattuk ki közösen a falon lévő 210-et. Vannak művészileg nagyon jó fotók és persze amatőrebbek is, de mindegyikük hiteles pillanatfelvétel, beállított alig akad köztük – fogalmazott a Beatünnep kurátora.