Régi csibészek útjai – Benkő László mesél külföldi fellépéseikről

Benkő Lászlóval, az Omega együttes legendás billentyűsével a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál dolgoztam együtt. A kapcsolat azóta is megmaradt, mivel néhány házra laktunk egymástól, hetente találkoztunk a Krisztinavárosban. Egy alkalommal utazási emlékeiről beszélt lelkesen. Kérdésekre alig, legfeljebb terelgetésre volt szükség, amikor nagyon elszakadtunk a témától. Ezzel átadom a szót a Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas zenésznek, a kor tanújának.

A lengyelországi Szczecinben készült ez a fotó 2007-ben Fotó: Benkő László Archívuma

Az európai könnyűzenei robbanás előzménye a hatvanas években a rock and roll beszabadulása volt Amerikából: Elvis Presley, Little Richard fémjelezték a stílust, hatásuk mind a mai napig tart. A csúcspont után egy lefelé ívelő korszaknak voltunk a tanúi, a megújulásnál Európa ébredt fel először, s mivel a szigetország Amerika-kommunikációja volt a legerősebb, az angoloknál elkezdődhetett a Beatles-korszak. Minden tehetősebb ország megteremtette a maga bandáit, s porondra léptek a vezető együttesek és énekesek. Egy nagyon színes, karakterében rendkívül érdekes, de egy irányba ható stílusirányzat nyűgözte le az európai fiatalokat.

Fotó: Benkő László Archívuma

Szerettem utazni, de a hatvanas években számos úti cél csak álom maradt. Volt egy privát és egy hivatalos útlevelünk. Mondjuk, a volt Csehszlovákiába a piros útlevéllel egy évben négyszer mehettél, nyugatra nagyon megnézték, mikor engedték ki az embert. Fizikailag tehát nem lehetett kimenni a nagyvilágba, de a másik világ képe az éteren keresztül beszűrődött: Soprontól Budapestig lehetett fogni a külföldi adásokat.

A „legvidámabb barakk” határait elaknásították ugyan, de a külső világ képe eljutott hozzánk, amit gondolatban felnagyítottunk, a valóság az álom és a realitás között lehetett.

Az enyhüléssel egyre fontosabbá vált a Magyarországról alkotott kép. Ennek egyik pillére volt például, amikor Ferencsik János vezetésével az Állami Hangversenyzenekar Londonban léphetett fel nagy sikerrel.

A Magyar Rádióban volt egy nemzetközi osztály, azon belül egy angol–amerikai szekció, amelynek munkatársai az itthoni életet figyelték, jelentéseket küldtek ki hazájukba, ezekben különös gondot fordítottak a fiatalokra. A vezetőjük egy nagyon kedves angol úriember volt, aki kiváló londoni kapcsolatokkal rendelkezett. Jó barátja, a Spencer Davis Group menedzsere az egyik legismertebb londoni klubot vezette, ahol a Rolling Stonestól kezdve Joe Cockerig mindenki fellépett. Neki támadt az az ötlete, hogy mi lenne, ha egy magyar együttes lépne fel az angol fővárosban.

London – Az álom 1968-ban teljesült
Fotó: Benkő László Archívuma

Az álom 1968 májusában teljesült, az elutazás előtt még a Gellért Szállóban az újságírókkal találkozott a zenekarunk. Remegett a lábam életem első fontos sajtótájékoztatóján, egy papírra leírtam a néhány szavas mondandómat, amit minden bizonnyal élőszóban is tudtam volna tolmácsolni, de nem akartam elszúrni semmit. Érthető, addig csak a környező országokba tudtunk kijutni, az európai rock bölcsőjébe utazni hihetetlen kalandnak számított.

Hivatalosan a Decca lemezkiadó szervezte programunkat, a banda Omega Red Star néven szerepelt. Kezdtünk magunkhoz térni, amikor másnap délben felszállt velünk a repülőgép, s Londonban landoltunk.

A rockvilág kellős közepébe csöppentünk. Egy hónapig éltünk az álom és a valóság határán, fel sem fogtuk, hogy ez megtörténhetett velünk. Eric Claptonnal, a Beatles tagjaival szoríthattunk kezet a koncertek cateringjében.

Barátságok is szövődtek, például Ginger Baker, a dobfenomén Molnár Gyuri Elefánt gitárját csodálta meg. Ugyanolyan formája volt, mint az övékének, s mikor kibetűzte a koppintott csehszlovák hangszer nevét, „Jolana”, nem tudta hova tenni a márkát.

Egy hónap alatt 20-25 saját koncerten léptünk fel, valamint nagyon frankó klubokban szerepeltünk, ami a nagy távolságokat tekintve szép teljesítmény. Csillagturnékat szerveztek, Skóciába, Walesbe is eljutottunk. Volt, ahol több ezren vártak minket, akkor alakultak ki azok a nagy bulik, amik később Amerikában a Woodstocki Fesztiválon teljesedtek ki. Angolul énekeltünk, de néha a repertoárt magyarral is tarkítottuk, s figyeltük a hatást. Általában a keményebb dalokra kapták fel a fejüket az emberek, de az olyan lírai számok, mint a Gyöngyhajú lány is sikert arattak, a Trombitás Frédit pedig jópofának tartották.

Hihetetlen volt a közönség, ösztönösen ráéreztek a zenénkre, megtaláltuk a közös hangot, mintha a budai E épületben, vagy az Omega Klubban léptünk volna fel. Volt egy érdekes jelenség, az angol autópályák, a motorway-k kereszteződéseinél megálltak az utazó együttesek, ahol már nagy tömeg leste a sztárokat. Később már minket is vártak. Külön színfoltja volt a fővárosnak egy rockhotel. Egy kis mellékutcában építették fel, s ez lett a törzshelyünk. Két szinttel a föld alatt voltak a bulik egy tökéletesen hangszigetelt teremben, hogy a többi lakót ne zavarják. Az előtérben többféle hangszert raktak ki, ha valaki megérkezett, s kedvet érzett hozzá, szabadon használhatta a cuccokat.

Egyik koncertünk után történt meg a csoda, odajött a szervező menedzser, s felajánlotta, hogy lemezre rögzíti a hallottakat. Nem kellett messze menni, a színpad mellett egy komplett stúdió működött. Ez egy kicsit furcsa volt, Magyarország egyetlen lemezstúdiójában, a Rottenbiller utcában hónapokat, éveket kellett várni, hogy sorra kerüljünk. Nem sokat haboztunk, igent mondtunk, s később kint meg is jelent a lemezünk a Decca gondozásában.

Itt kell beszélni a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szerepéről.

Politikai indíttatásból nem akarták, hogy a rockzenekarok kerüljenek előtérbe, mivel ekkor még a dixieland volt a támogatott, veszélytelen műfaj

(magam is másfél évig zongoráztam a Benkó Dixielandben). Erdős Péter, az akkori könnyűzenei korifeus általában kislemezeket vett fel a zenekarokkal, évente mondjuk mindegyikkel hármat. Ez kemény korlát volt: szűkítette a koncertrepertoárunkat, önálló műsorral nem állhattunk színpadra, s visszavetette a szakma fejlődését is.

A londoni lemezkiadás híre villámgyorsan elterjedt itthon, s a már említett Erdős felrobbant a dühtől, sokáig ordított a minket utaztató Interkoncert igazgatójával, hogy az engedélyük nélkül lemezt merészeltünk kiadatni. Különösen tartott Aczél elvtárstól, hogy a főideológus fülébe jut a fiaskó. Lépniük kellett nekik is, ráadásul diplomatikusan, mivel a Decca fütyült volna a jóváhagyásukra. A többi már komédiába illik: amikor leszálltunk Ferihegyen, a váróban Dr. Erdős Péter személyesen fogadott minket. Próbált kedves lenni (nehezen ment), s rögtön bevitt minket a Rottenbiller utcába megbeszélni a technikai részleteket „holnap itt kezdtek” felkiáltással. Augusztus 20-ára, az alkotmány ünnepére szándékozták piacra dobni a felvételt, hogy Trombitás Frédi és a rettenetes emberek, a magyar rocktörténet első nagylemeze előbb jelenhessen meg az angol verziónál. A londoni partner egy esetleges őszi turnénkra ütemezte be a kiadást, de addigra az itthoni apparátus is beindult, s letiltották az utazást.

A lemez fogadtatása leírhatatlan volt: a Kossuth Lajos utcában, a dedikáláson négyes sorokban álltak az emberek, s rendőrök is érkeztek a rend fenntartására. Ezzel megtört a jég, a magyar együttesek egymás után adhatták ki az albumaikat.

A siker messze hangzott, s meglepetésszerűen Nyugat-Németországból, Frankfurtból jelentkeztek be hozzánk, s le is szerződtünk a Bellaphon lemeztársasághoz, amit idővel egy EMI szerződés váltott fel. A zenei közízlés egy évtized alatt sokat változott a kettészakított országban, a rock and roll háttérbe szorította az ottani fúvószenét, s az angol zenekarok kedvenc terepévé vált. Mivel a Ruhr-vidéken város várost követ, az angol bandák annyit koncertezhettek, amennyit akartak. Az új irányzat nem állt meg a két Németország határánál, mivel minden keleti család is nyugati tévét nézett, rádiót hallgatott. Az NDK ugyan nem tudott meghívni angol zenekarokat, de a hasonló stílusú magyar együttesek, mint mi, vagy a Piramis hamar népszerűek lettek Honecker birodalmában. Rostocktól Karl-Marx-Stadtig buliztunk rendszeresen. Mindig – nagyon okosan – keletnémet bandák vezették fel a műsort, így szereztek nevet maguknak. Volt, hogy hazaérkezésünk után már a következő turnéra érkezett a meghívás.

Világosan emlékszem egy koncertre, valaki a zenekari árokban élénken figyelt minket, s végig jegyzetelt. Néha az orgona mellől lesandítottam, de nem zavartatta magát. Legközelebbi koncertünkön meglepetten láttuk, hogy a kivetítőn mi kétszer szerepelünk, az előzenekar tökéletesen alakított minket, mivel az ügynöknek vélt figura lerajzolta ruháinkat, frizuráinkat, gesztusainkat. Visszaköszönt, ahogy Meki (Kóbor János) forgatta a mikrofonját, vagy Elefánt feldobta a gitárját, dublőreink mindent hűen utánoztak. Szerencsére más gúnyában léptünk fel, különben tudathasadást okoztunk volna a közönségnek. Természetesen itt is piacra dobtunk lemezeket, valamint az otthoni korongokat a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat berlini boltja árusította. Más helyi együttesek is műsorukra tűzték nótáinkat, például a Gyöngyhajú lány igazi sláger lett.

Berlini koncert 1975-ben
Fotó: Benkő László Archívum

Ezután még inkább kitágult a világ, a hetvenes években Palma di Mallorcára indultunk. Barcelonában szerettünk volna találkozni Cziborral és Puskás Öcsivel is, akiket még itthonról ismertünk, de a nyolcvanas évekig még hazaárulónak számítottak, így az összejövetel elmaradt. A szigeten tartott fesztiválon nagy sikert arattunk, s különdíjat is kaptunk. Először nem értettük igazán, hogy miért zavarnak vissza a színpadra, hogy az Olyan szépen mosolygott című számot játsszuk el ismét, a közönség közben tombolt, s velünk is tudatták a dicső elismerést. Mivel a fesztivált nyár elején rendezték, a népszerű dalok a spanyol tengerparttól Szicíliáig mindenütt szóltak.

Na és a Szovjetunió! Budapesten a Népstadionban nem engedtek minket fellépni, tartottak a túl sok fiatal kordában tartásától, viszont a Sportcsarnokban és a Kisstadionban rogyásig szerepeltünk. Volt, hogy a Kisstadionban ötször játszottunk egymás után a hetvenes évek végén. Egyik este egy szovjet delegáció is felbukkant, a jellegzetes erkélyen, a VIP-páholyban, ahol az Országos Rendező Iroda vezetőjével, s egy jókora demizson vodkával foglaltak helyet. Mi is rátettünk egy lapáttal, egy látványos nyitányrésszel kezdtünk, Meki egy láthatatlan kötéllel a tetőről ugrott le, s az egész koncert túl attraktív volt egy szovjet elvtársnak. Azonnal rákerültünk az ottaniak tiltólistájára.

Moszkvába mégis egy kulturális delegációval kerültünk ki, Major Tamás, Gobbi Hilda, Psota Irén, Boncz Géza, Nádas Bumbi, Markos utazott együtt velünk. A Lenin-mauzóleumban tört ki a botrány, s hiába intett bennünket Major és Gobbi, Boncz odaszólt a romos szovjet vezérnek: „Idefigyelj! Bármit dugtál, három!” utalt Lenin összekulcsolt kezére és az ismert pénzjátékra. Elszabadult a pokol, botrány lett, s ha nincs a híres szovjet énekes, Joszif Kobzon, biztos bekasztlizták volna az egész bagázst, és nem beszélgethetnénk most itt.

A gorbacsovi peresztrojka idején melegítették fel ismét kinti szereplésünket. Eric Clapton és Sting társaságában hívtak meg iskolakezdésre, a Vörös téren léptünk volna fel külön-külön. Megrémültünk, a tévéből november hetedikéken látott hatalmas térre százezrek fértek be, s inunkba szállt a bátorságunk. Eric Claptonnal elutazása előtt Pesten találkoztunk, s megígérte, hogy Varsóból még üzen, lesz-e koncert. Nemleges volt a válasz. Viszont később, 2013-ban egy hatalmas sportcsarnokban léphettünk fel az orosz fővárosban. Ehhez is kapcsolódik egy sztori, az első sorokat ortodox egyházfők foglalták el. Később fény derült a rejtélyre, amikor meghívást kaptunk az említett egyházi méltóságokhoz, a Megváltó Krisztus-székesegyházba, hogy átadják nekünk a Mihail Alekszandrovics Romanov Nagyherceg Emlékérmet. Kiderült, hogy e főpapok szeminarista korukban zenekarukkal Omega nótákat tanultak meg.

A lengyelországi Szczecinben készült ez a fotó 2007-ben
Fotó: Benkő László Archívuma

A kapcsolat és a hihetetlen szeretet és ragaszkodás a határon túl élő magyarsággal átszőtte életünket. Ők is velünk együtt élték fiatalságukat, s amikor egyre többet tudtunk velük találkozni, ez a kapcsolat sokat jelentett számunkra. A titói Jugoszláviában is sokat játszottunk, a magyarlakta területeken, valamint a tengerparton rendeztek koncertsorozatot. Nagyon színvonalasak voltak a jugó rockzenekarok, ők már korábban megérezték a szabadság ízét, s nyugaton is előttünk csináltak karriert, s a Jugoton is jól menedzselte őket. A fellépések után a kocsmákban gyakran hallgattunk cigányzenét.

A Ceaușescu-érában Romániába is eljutottunk, de vendéglátóink kényesen vigyáztak arra, nehogy magyarlakta területre tévedjünk, így Ploeștien, Piteștien álltunk színpadra. A ravasz székelyek viszont szagot kaptak, s felvásárolták a jegyeket, s minden koncertünk tele volt a honfitársainkkal: sokan több száz kilométert utaztak, hogy találkozhassunk.

Bukarest magyar lakossága is megmozdult. Sok helyen kicsinek bizonyult a sportcsarnok, ilyenkor a kívül rekedtek kivetítőkön követhették a hepajt. Akárhová mentünk, buszunkat ünneplő tömeg várta, s kikapták a koffereket a kezünkből, büszkék voltak, hogy segíthettek.

Az Omega Marosvásárhelyen 2005-ben
Fotó: Benkő László Archívuma

A pozsonyi Lyra fesztivál különösen emlékezetes marad. Neves eseménnyé nőtte ki magát, olyan kiválóságokat hívtak meg, mint Josefine Baker, a Shadows, a Beach Boys, a Procol Harum együttes, minket 1977-ben láttak vendégül. Németországi utunkat szakítottuk meg, s – felsőbb utasításra – siettünk a koronázóvárosba, koncertünket élőadásban közvetítette a csehszlovák tévé. Nagyon rosszul jártunk anyagilag, annyit kaptunk koronában, mint amennyit márkában kaptunk volna. Az amerikaiak is tele voltak csehszlovák lóvéval, amivel nemigen tudtak mit kezdeni. Másnap, a reggeli után „gyertek költeni” felkiáltással léptünk ki az utcára, s mikor rajongóink megláttak, gyorsan körénk gyűltek. Ekkor elkezdtük osztogatni a megmaradt stekszet, aminek hamar híre ment. A balhé elkezdődött, a rendőrség is megjelent, ha az amerikaiak nincsenek, sokáig ott tartóztattak volna a szervek.

Még napokig sorolhatnám az élményeinket, ami már történelemmé szelídült, s egy korszak lenyomatává vált.

Külhonból is sokan kerestek a betegségem idején, s nem volt felesleges az aggódás. Igen, amíg az ember nem kerül ilyen közel a gondolathoz, hogy életének végét jelentheti a kór, addig nem igen törődünk vele. Engem sem foglalkoztatott, valahogy úgy voltam, mint a hetvenes években éreztük, amikor az évezred végére céloztak: „hol van az még”, reagáltuk. De az ezredvég is eljött, a betegség is megragadott, és magam is számvetésre kényszerültem. Á, nem történhet semmi, volt az első reakcióm, pedig nagyon sok minden történt. Megúsztuk tragédia nélkül, de vigyázni kell, hogy még egyszer be ne következzen. Önmarcangolás, lehet mondani, de mégis átszövi álmaimat, létemet, szerepléseimet a színpadon. Életem is lepergett előttem, mi az, ami sikerült, s mi az, amit fegyelmezetlenségem miatt elhanyagoltam az évtizedek során. Több korszakot megéltem, a gyerekkort, a közép- és idős koromat, politikai sorsfordulóknak lehettem tanúja.

Fotó: Benkő László Archívuma/Stekovics Gáspár

A második világháború idején születtem, a szüleim szemüvegén keresztül láttam a Rákosi-korszakot. Normális családi légkörben nőttem fel, szüleim megvédtek a káros külső hatásoktól. Most egy Krisztina téri kávézóban ülünk, ezzel szembe jártam általános iskolába. A kávézó egykor a Riedl órás műhelye volt, s mikor órák alatt kibámultam az ablakon, mindig tudtam, mi történik a boltban. Néha be is tértünk, a mester megsimogatta a fejünket: „Nézzétek meg, de ne nyúljatok hozzá!” De megint elkalandoztam, utána következett az igen fura beatkorszak, aminek már aktív részese lehettem.

(Az írás tavaly megjelent a pozsonyi Új Szóban és az Erdélyi Naplóban)

Benkő László temetése ma, 14 órakor lesz a Farkasréti temetőben.