Az európai könnyűzenei robbanás előzménye a hatvanas években a rock and roll beszabadulása volt Amerikából: Elvis Presley, Little Richard fémjelezték a stílust, hatásuk mind a mai napig tart. A csúcspont után egy lefelé ívelő korszaknak voltunk a tanúi, a megújulásnál Európa ébredt fel először, s mivel a szigetország Amerika-kommunikációja volt a legerősebb, az angoloknál elkezdődhetett a Beatles-korszak. Minden tehetősebb ország megteremtette a maga bandáit, s porondra léptek a vezető együttesek és énekesek. Egy nagyon színes, karakterében rendkívül érdekes, de egy irányba ható stílusirányzat nyűgözte le az európai fiatalokat.

Szerettem utazni, de a hatvanas években számos úti cél csak álom maradt. Volt egy privát és egy hivatalos útlevelünk. Mondjuk, a volt Csehszlovákiába a piros útlevéllel egy évben négyszer mehettél, nyugatra nagyon megnézték, mikor engedték ki az embert. Fizikailag tehát nem lehetett kimenni a nagyvilágba, de a másik világ képe az éteren keresztül beszűrődött: Soprontól Budapestig lehetett fogni a külföldi adásokat.
A „legvidámabb barakk” határait elaknásították ugyan, de a külső világ képe eljutott hozzánk, amit gondolatban felnagyítottunk, a valóság az álom és a realitás között lehetett.
Az enyhüléssel egyre fontosabbá vált a Magyarországról alkotott kép. Ennek egyik pillére volt például, amikor Ferencsik János vezetésével az Állami Hangversenyzenekar Londonban léphetett fel nagy sikerrel.
A Magyar Rádióban volt egy nemzetközi osztály, azon belül egy angol–amerikai szekció, amelynek munkatársai az itthoni életet figyelték, jelentéseket küldtek ki hazájukba, ezekben különös gondot fordítottak a fiatalokra. A vezetőjük egy nagyon kedves angol úriember volt, aki kiváló londoni kapcsolatokkal rendelkezett. Jó barátja, a Spencer Davis Group menedzsere az egyik legismertebb londoni klubot vezette, ahol a Rolling Stonestól kezdve Joe Cockerig mindenki fellépett. Neki támadt az az ötlete, hogy mi lenne, ha egy magyar együttes lépne fel az angol fővárosban.

Fotó: Benkő László Archívuma
Az álom 1968 májusában teljesült, az elutazás előtt még a Gellért Szállóban az újságírókkal találkozott a zenekarunk. Remegett a lábam életem első fontos sajtótájékoztatóján, egy papírra leírtam a néhány szavas mondandómat, amit minden bizonnyal élőszóban is tudtam volna tolmácsolni, de nem akartam elszúrni semmit. Érthető, addig csak a környező országokba tudtunk kijutni, az európai rock bölcsőjébe utazni hihetetlen kalandnak számított.