Kádár Jánosék óvó tekintete II. rész

A Kádár-korszakban nagy hangsúlyt kapott a fiatalok szórakozásának biztosítása, aminek nem egyfajta emberbaráti szeretet volt az oka, hanem az, hogy a társadalom mintegy fele (!) fiatalkorú volt, és a hatalom nem felejtette el, hogy 1956-ban főleg az ifjak vették fel ellenük a harcot. Egy újabb forradalmat megelőzendő inkább lekötötték fölös energiáikat úgy, hogy közben jól is érezzék magukat, persze komoly pártállami felügyelet mellett. Ezek terepeivé váltak először a munkahelyi, majd az idő előrehaladtával a lakóhelyi klubok, művelődési házak.

A Metro Kultúrotthon a Elekes Zoltán, Sztevanovity Zorán, Sztevanovity Dusán a Metró együttes tagjai. Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Munkás-paraszt erőfölény

A szocialista embereszmény propagálása a „művházak”-ban is kézzelfoghatóvá vált a Kádár-rendszer elején. Erre jó példa a Metro Kultúrotthon, amely a hatvanas évek elején nem működött teljes kihasználtsággal, ezért az ELTE KISZ-titkára kérte őket, hogy adjanak az egyetemistáknak helyet egy egyetemi klub erejéig. Kérelmét mereven visszautasították, arra hivatkozva, hogy a klub az építőmunkásoké. Valóban, az intézmény fenntartója a Közlekedési Építőipari Vállalat volt, de még a gesztusgyakorlás szintjén sem voltak hajlandók együttműködni az értelmiségiekkel, ami mindamellett beleillett az akkori kultúrpolitikába, hiszen leginkább a munkás-paraszt szövetség fontosságát hirdette a pártállam. Ennek visszhangszerű lenyomata figyelhető meg Józsa Ödönnek, a Fővárosi Tanács népművelési osztálya helyettes vezetőjének Fajkos Aladárnéhoz, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottsága titkárának írott 1962-es levelében, amelyben leszögezte, hogy művelődéspolitikai irányelveik az MSZMP irányelvein és A munkásosztállyal kapcsolatos egyes feladatokról című MSZMP-határozaton nyugodtak, valamint sietve igyekezett hozzátenni, hogy a komolyzenei koncerteknek örvendetes módon növekedett a számuk. Ebből jól látszik, hogy az MSZMP nemcsak alapelveivel, de pártkatonáival is jelentős mértékben jelen volt a zenei élet irányításában.

Az ehhez hasonló megnyilatkozások közül kiemelhető még a Pedagógus Szakszervezet Hága Máriának, a Fővárosi Tanács népművelési osztálya zenei főelőadójához írt levele, amelyben beszámoltak az Ifjú zenebarátok klubja nevű szervezet megalakulásáról. A kezdeményezés egyértelműen a tánczene térhódítására volt válasz, mert kifejezetten a komolyzene támogatását emelték ki. A Fővárosi Tanács kellőképpen támogatta is a kezdeményezést, mert népművelési osztálya a Művelődésügyi Minisztériumon keresztül kért helyreigazítást Bajor Nagy Ernőtől, a Hétfői Hírek kulturális rovatvezetőjétől, amikor negatív hangnemben írtak a klubról. A kárpótlás sem váratott magára sokáig az Ifjú zenebarátok számára: 1962-ben a Fővárosi Tanács népművelési osztálya Moharos József osztályvezető kezdeményezésére jutalomban részesítette őket a komolyzene terén kifejtett tevékenységükért, amit Gyalmos János, a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese írt alá. Ebben az időszakban azonban a könnyűzenei élet képviselői­nek ilyen szintű elismeréséről még korántsem volt szó, egészen 1977-ig kellett várni arra, hogy a könnyű műfaj egyes zenészeiben meglássa az ilyen irányú lehetőséget a hatalom a szocialista tábor védelmére az imperialista terjeszkedés ellen. De efféle próbálkozás volt Dinnyés Józsefnek és társainak a bevonása a kommunista propagandába, hiszen a hatvanas évek második felében a pol-beat mozgalom a békét hirdette, amit egyértelmű hidegháború- és imperializmus-ellenes állásfoglalásként értelmezett a kommunista diktatúra.

Dinnyés József daltulajdonos a KISZ által szervezett Pol-Beat fesztivál döntőjén 1967-ben. Őt is megpróbálták bevonni a kommunista propagandába
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A Kádár Jánosék óvó tekintete című sorozatunk első részét itt elolvashatja.