Kádár Jánosék óvó tekintete I. rész

A Kádár-korabeli vendéglátóipari zenélés sokáig a helyi hatalmi szervek érdeklődésének középpontjában állt, hiszen ezeken a helyeken munkás, paraszt és értelmiségi egyaránt előfordult, hogy a hétköznapok fáradt gőzét kiengedje. Igaz, a zenés-táncos szórakozóhelyekre leginkább az értelmiségiek jártak – nekik volt lehetőségük, idejük és energiájuk erre –, akiktől a rendszer egyébként is a legjobban tartott.

„Kéregetés”

A szórakoztató zeneiparral azonban sokszor meggyűlt a baja a tanácsi rendszernek. A hűvösvölgyi Népkert sörözőben rendszeresen „kalapozó”, tizenkét tagú fúvószenekar tevékenységét elítélte a főváros népművelési osztálya, mert

az ilyen típusú „kéregetés” szerintük nem volt összeegyeztethető a szocialista erkölccsel,

ezért felszólították a II. kerületi tanács népművelési osztályát, hogy tiltsák be a zenekart. A II. kerületi népművelési osztály viszont hiába szólította föl a zenekar tagjait több alkalommal, munkáltatójuk falazott nekik – nyilván a közös anyagi érdekeltség miatt –, emiatt viszont a népkert üzletvezetőjét büntette kétszáz forintra a főváros népművelési osztálya.

Az eljárás során kiderült, hogy a zenekar tagjai még az OSZK engedélyével sem rendelkeztek. Az ilyen esetek miatt Lakatos Éva, az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság vezetője azt javasolta a fővárosi tanács népművelési osztályának, hogy az OSZK-t integrálják hozzájuk, ugyanis szerinte azért nem folyt igazán jó hatásfokkal az ellenőrzés, mert nem volt megfelelő a szakmai gárda az OSZK-nál, és ez ügyben a szaktárca miniszterének utasítását kérte. Érvként azt hozta föl, hogy a Művelődésügyi Minisztériumnak ez nem jelentett volna többletkiadást, mert az OSZK-nak voltak saját bevételei, és a Belkereskedelmi Minisztériumtól úgyszintén kaptak támogatást.

A Vasas Kultúrház (ma Csili Művelődési Központ) éttermében a Karda-Nánási duó
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor

A művelődési otthonok is a fővárosi tanács ellenőrzése alatt álltak a kerületi népművelési osztályokon keresztül. A fővárosiak nemtetszésüket fogalmazták meg annak kapcsán, hogy az egyes művelődési házak zenekarainak külföldi vendégszereplése körül nagy bizonytalanság uralkodott, holott az akkori szabályozás egyértelműen kimondta, hogy a szocialista országokba csak a kulturális egyezmények keretében lehetett kimenni koncertezni, ezenkívül a szerepléseket a Művelődésügyi Minisztérium engedélyéhez kötötték.

A kerületeknek pedig jelenteniük kellett, hogy tudnak-e olyan zenekarról, amely hivatalosan külföldre szándékozik menni.

A művelődési házakban kizárólag olyan zenekarok léphettek fel, amelyeknek volt OSZK-s közvetítőlapja, azaz a pártállami szerv engedélyezte a működésüket, és ezt bármelyik táncos mulatságon elkérhették a zenekartól. Az OSZK engedélye azonban szükséges, de még nem elégséges feltétele volt a fellépésnek, ugyanis a külföldi és ismert hazai előadók dalai­nak eljátszása után jogdíjat kellett fizetnie a játszóhelynek, az erről szóló nyugtát pedig be kellett mutatni a kerületi tanácsnál. Mindez természetesen csak a profi zenekarokra vonatkozott, az amatőrök viszont nem fogadhattak el pénzt a fellépésükért, s a rendező szervnek hitelt érdemlően, írásban kellett tanúsítania, hogy valóban ingyen játszott az együttes.

Mindezek az intézkedések az 1/1959-es művelődésügyi miniszteri rendelet foganatosításai voltak. A fővárosi tanács népművelési osztálya ugyanakkor problémaként említette, hogy a profi zenészek nem az OSZK-n és a tanácsokon keresztül, hanem ezeket az intézményeket megkerülve szerettek volna fellépni, míg az amatőrök pénzt kértek a szereplésükért. Ennek szigorú intézkedésekkel több-kevesebb sikerrel sikerült elejét venni a későbbiekben.