időjárás 16°C Paszkál 2022. május 17.
logo

A vendéglátós zenészek karámja a Kádár-korban

Csatári Bence
2020.08.07. 07:01
A vendéglátós zenészek karámja a Kádár-korban

A Kádár-rendszerben a kultúrán belül a zenei életet is folyamatosan ellenőrizték, de mivel a pártállamnak kevés tapasztalata volt ezen a téren, hiszen mindig újabb és újabb zenei stílusokra kellett reagálnia, így olykor hiba csúszott a kontroll folyamataiba is. A vendéglátóipari zeneszolgáltatás azonban mindig szem előtt volt, és megfelelő, nagy múltra visszatekintő hagyományokkal rendelkezett, ami kapóra jött a Kádár-bábkormánynak, ugyanis elterelte a figyelmet a frissen ácsolt bitófákról.

A populáris zenei életnek ezt a szeletét könnyebb falatnak gondolták a pártállami vezetők, mert mély társadalmi beágyazottsága révén az efféle muzsikával a társadalom szinte minden része érintkezett, ha máskor nem, egy jóízű éttermi beszélgetés során vagy egy lakodalomban, ahol a talpalávalót húzták. Ennek a zenei műfajnak az ellenőrzését bízták Kádárék 1960-tól az Országos Szórakoztatózenei Központra (OSZK).

Negyvenmillió vendég

Az OSZK megalapításának szükségessége már 1958-ban felmerült a korabeli dokumentumok tanúsága szerint. Kádár János kulturális jobbkeze, a „mindenható” Aczél György 1958. november 15-én az MSZMP KB tudományos és kulturális osztályán (TKO) tartott megbeszélésén azzal az ürüggyel foglalkozott a témával, hogy a zenészeknek segítségre volt szükségük szociális problémáik, nevezetesen a társadalombiztosításuk megoldásában. Ezzel szemben valójában arról volt szó, hogy a kultúrpolitikai ellenőrzést jól leszabályozott keretek közé kellett szorítani, ami meg is valósult 1960-ban az OSZK létrejöttével. Amíg ez meg nem történt, addig is szigorították a vendéglátóhelyeken az ellenőrzéseket, s a Belkereskedelmi Minisztériumra bízták a hatalom számára nem megfelelő művészek elbocsátását, illetve pótlását. Ugyancsak célul tűzték ki a sok nyugati számot játszó wurlitzerek lemezállományának lecserélését magyar és „népi demokratikus” országokból származó felvételekre, valamint a vendéglátóipari zenészek ideológiai és kultúrpolitikai irányítását is. Nem csoda, hogy ekkora figyelem irányult rájuk, mert ők mintegy harmincöt-negyven millió vendéget szórakoztattak évente. Szorgalmazták a politikai kontrollt elősegítő ankétok szervezését a vendéglátós zenészek számára, valamint stúdiófelvételek készítését és egy szaklap létrehozását is.

A Martiny együttes játszik 1960-ban egy budapesti étteremben: Martiny Lajos zongora, Kratochwill Jenő bőgő, Kovács Andor gitár, Kovács Gyula dob, Várady György szaxofon.
Fotó: BAUER SÁNDOR / Fortepan

A zenészek a külföldi fellépésekre szóló szerződtetésük előtt legalább egy héttel kötelesek voltak eljátszani a repertoárjukat egy szakmai zsűri előtt, ahol az OSZK, a helyi tanács kulturális osztálya, a Művelődésügyi Minisztérium műsorigazgatósága és a Belkereskedelmi Minisztérium képviselői együttesen döntöttek a kiutazási engedély megítéléséről. De ami a legfontosabb: még itthon is csak úgy tudtak fellépni a muzsikusok akár a legkisebb falu legeldugottabb kocsmájában is, ha OSZK-vizsgát tettek, ami komoly megmérettetést jelentett, ha másért nem, hát azért, mert nem kis repertoárt kellett felvonultatni, és a kottát is ismerni kellett. Aki biztosra akart menni, ezt megelőzően még az OSZK stúdiójába is beiratkozhatott képzésre, s az így megismert tanárok egyike-másika jó eséllyel a vizsgabizottságban is helyet foglalt. Sikeres vizsga esetén különböző bérkategóriákba sorolták őket, amelyekből csak hosszú évek múltán lehetett előrelépni. Ez a gyakorlat sok méltatlan helyzet kialakulását vonta maga után az érintettek körében, de nem nagyon volt értelme ellenszegülni a döntéseknek. Aki viszont valamelyik szúrópróba-szerűen végrehajtott ellenőrzésen nem felelt meg, könnyen el is veszthette ideiglenesen a működési engedélyét, és ennek megfelelően akár még kedvezőtlenebb bérbesorolást is kaphatott. Az OSZK további ellenőrző szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Táncdal- és Sanzonbizottság üléseire is delegáltak egy tagot, hogy magukat a számokat cenzúrázzák.

Egyenlő a semmivel

A szocialista elveknek megfelelő zeneszámok játszása érdekében a Belkereskedelmi és a Művelődésügyi Minisztérium együttes felügyelete alá tartozó OSZK hatáskörét egyes kormányzati elképzelések szerint eredetileg más műfajokra is szerették volna kiterjeszteni, ám ez végül mégsem következett be, kizárólag a vendéglátóipari zenélés ellenőrzése jutott nekik a későbbiekben. Ezt azonban a lehető legnagyobb precizitással kellett végezniük, mert a pártállami vezetés korántsem volt megelégedve ezzel a területtel: „Az állami és szövetkezeti vendéglátóiparban, kultúrházakban és tánciskolákban működő népi és tánczenészek, énekesek az egyedüli réteg az országban, amely az államosítás óta gazda nélkül van. Minden más dolgozó réteggel szemben munkaviszonyuk rendezetlen, alapvető szociális kérdéseik (társadalombiztosítás, szabadságolás stb.) megoldatlanok. Kultúrpolitikai irányításuk egyenlő a semmivel.”

Az OSZK feladata lett a mintegy tíz-tizenegyezer vendéglátós zenész működési engedélyének kiadása vagy bevonása, attól függően, hogy megfeleltek-e a szocialista embereszmény kritériumainak, illetve a vizsgaengedélyek kiadását is az irányításukkal szigorították meg. Az OSZK másik fő feladatának azt tartotta a TKO, hogy ideológiailag képezzék át a könnyűzenészeket, mert állításuk szerint körükben különösen elterjedt a nacionalizmus, a kozmopolitizmus és az anyagiasság. Ha ezeket a „vádakat” jobban szemügyre vesszük, akkor láthatjuk, hogy valójában létező tényeket állított be negatív színben a saját szemüvegén keresztül a kommunista hatalom. A nacionalizmus bélyegét a nemzeti érzésről vagy a hazáról szóló népdalokra lehetett leginkább rásütni, a kozmopolitizmus a külföldről átvett, főleg angolszász slágerek játszását jelentette, míg az anyagiasság értelemszerűen át- meg átszőtte ezt a szcénát, hiszen ebben a körben mindenki a bevételeiből élt, és kicsit még a piaci szabályozás is működött, hiszen a kereslet-kínálat határozta azt meg, hogy kit alkalmaznak egy adott vendéglátóhelyen. Az egyik tanácsi jelentés még azt is megemlítette, hogy egy zenész csoportosulás nem átallott kalapozni az asztalnál ülő közönség soraiban, amiért súlyos pénzbüntetéssel sújtották őket. Az MSZMP KB TKO az anyagi szemlélet visszaszorítása érdekében egy 1962-es jelentésében egyenesen arról írt: „A zenei giccs hozhat anyagi eredményeket is, de az ezzel járó erkölcsi rombolás évekre vetheti vissza a kulturális fejlődést.” Persze ezek a zenészek a zenélésből éltek, így nyilván nem volt nekik mindegy, mennyit kapnak érte, s emiatt igyekeztek minél népszerűbb, hovatovább kommersz nótákat is előadni. Ugyanakkor a hatalom – helytelenül – szembeállította a pénzügyi sikereiket a szocialista embertípusnak való megfeleléssel.

A borotváltság foka

Nemcsak a profit megszerzése szúrt azonban szemet a hatalomnak a vendéglátóipari zenészekkel kapcsolatban. A fővárosi kerületi tanácsok és az OSZK ellenőrzései során sokféle szempont érvényesült, egyebek mellett az előadásmód, a magyar és a külföldi számok arányának betartása, a dalok színvonala, a játék és a szünet aránya, a zenészek öltözködésének egységessége, arcuk borotváltságának foka, ruhájuk tisztasága, a dobogó használata, valamint a hangszerek, erősítők minősége. A fővárosi tanács végrehajtó bizottságának népművelési osztálya részéről Hága Mária zenei főelőadó kísérte figyelemmel ezeket a zenekarokat. Feletteseinek írt beszámolója alapján 1961 novemberében a Kék madár, a Szimfónia, a Múzeum és a Vidám eszpresszókat, a Liliom, a Nemzeti és a Balaton éttermeket, valamint a Deák kávéházat vizsgálta meg. Ő is az előadásmódnak, a zenekari összetételnek és a nyugati számok mennyiségének szentelt nagyobb figyelmet, és időnként megjegyzéseket tett a repertoárok felépítésére.

Az OSZK a zenészek kiközvetítésekor figyelembe vette a vendéglátóipari vállalatok vezetőinek esetleges személyi kívánságait is. Ha netán vita fordult volna elő, hogy melyik zenészt hol léptessék fel, a döntés a Művészeti Dolgozók Szakszervezetére (Müdosz) és a Belkereskedelmi Minisztérium Vendéglátóipari Főigazgatóságára hárult. Ugyanakkor a fővárosi tanács népművelési osztálya problémaként említette, hogy a profi zenészek nem az OSZK-n és a tanácsokon keresztül, hanem ezeket az intézményeket megkerülve vállalták a fellépéseket a nagyobb gázsi reményében. Az OSZK-vizsgával nem rendelkező, éppen ezért amatőröknek tartott zenészek viszont nem kérhettek volna pénzt a szereplésükért, ennek az állapotnak a minél előbbi megszüntetését, valamint szigorú ellenintézkedések megtételét követelte az OSZK-tól, mint a vendéglátós zenészek karámjától a kormányzat.