Amikor megalázó lett a kézcsók

Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című filmjében nincs semmiféle „víz alatti áramlás”, itt minden a felszínen van, konkrétan a néző orra előtt zajlik a dráma.

Az, ahogy férfi és nő viszonyul egymáshoz ezeréves, örök, izgalmas műsor Fotó: Facebook

„Pável Petrovics, ne sértődjön meg, tudja, nálunk a kézcsók megalázó a nő számára” – hangzik el a kulcsmondat Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára című, 1977-ben készült filmjében, amely Anton Pavlovics Csehov írásai alapján készült. Ha Csehov-drámákról beszélgetnek irodalomtörténészek, mindig meg szokták említeni, hogy a dráma afféle „víz alatti áramlásként” van jelen, a felszínen mintha minden rendben lenne, illetve nem is olyan, mintha minden rendben lenne, hanem olyan, mintha mindenki beletörődött volna abba, hogy semmi sincsen rendben. Nyikita Mihalkov filmjében viszont ez nincs így. Itt nincs semmiféle „víz alatti áramlás”, itt minden a felszínen van, konkrétan a néző orra előtt egy olyan dráma zajlik, amelyet soha nem fog elfelejteni, ha végignézi az alkotást.

Az Etűdök gépzongorára szereplői teljesen elvesztették a talajt a lábuk alól. Még próbálnak a hagyományos értékrendszer, a hagyományos erkölcs szerint élni, de már egy kicsinykét se tudnak. Nemhogy bekopogtatott a modern kor az ajtón, hanem – a megidézett képnél maradva – betörte azt. Nagyon szép hasonlata a filmnek az önmagától játszó zongora, amely a modern korra utal. Az úri társaság tagjai csak álldogálnak Mihalkov filmjében, és tátott szájjal nézik a zongorát, amely önmagától játszik. Hamar megérti mindenki, hogy itt valamiféle technikai bravúrról van szó, de mégis csodálatosnak tartják, hogy élhetnek abban a korban, ahol már a zongora is képes önmagától, emberi beavatkozás nélkül játszani.

Kézcsók nélkül, mert az megalázó egy nő számára
Fotó: Facebook

Több mint negyven éve készült a film, de valószínűleg soha nem volt annyira aktuális, mint manapság. A mai kor nézői ugyanis pontosan értik, milyen förtelmes drámát ábrázol Mihalkov a harmonikusra fényképezett képein. A szépen berendezett, nyugalmat ábrázoló képek ugyanis egy nem szépen berendezett és nagyon is nyugtalanító világot tárnak elénk. A mai kor nézői pontosan látják, hogy teljesen felesleges egy önmagától játszó zongora. Annak ugyanis óriási jelentősége van, ha valaki szépen játszik egy hangszeren. Mindenki számára érzékelhető energia szabadul fel, amely az előadó és közönsége között vibrál egy koncert – legyen az bármilyen házi koncert is – alkalmából. Viszont semmilyen energia nem szabadul fel, amikor az ember egy automatikus zenegépet hallgat.

A mai kor nézője azt is felfedezheti, ha újra megtekinti Mihalkov filmtörténeti remekművét, hogy a szereplők nemcsak azért téblábolnak helyüket kicsit sem találva, mert a régi hagyományos világot a modern kor éppen a szemük láttára rombolja szét, hanem azért is, mert a nők modern nők, a férfiak modern férfiak szeretnének lenni, viszont fogalmuk sincsen, azt miként kell csinálni, de az biztos, hogy kézcsók nélkül, mert – ahogy a filmben elhangzik – az mélységesen megalázó egy nő számára. Mihalkov remek kritikáját adja az emancipációs törekvéseknek a filmjében akkor, amikor minden szándék ellenére a férfiak nőként, a nők férfiként tekintenek a másik nemre, mert nem tudnak másként, mert egy kerti vendégeskedés se szólhat arról, hogy ideológiákat, felesleges frázisokat pufogtat mindenki. Mihalkov filmjében az igazi dráma az, hogy amit a szereplők beszélnek az új emberről meg az új világról, teljesen érdektelen, viszont amit látunk, ahogy férfi és nő viszonyul egymáshoz, a kesze-kusza érzések, bonyolult viszonyrendszerek sokasága ezeréves, örök, izgalmas műsor.

Mihalkov filmjének van egy felettébb fontos tanulsága is. Elhangzik, hogy az „aztán” olyasmi, amiből soha semmi sem lesz. „Hiú ábránd csupán, hogy minden előttünk van, hogy az élet hosszú és boldog. Hogy most lehet élni így is, de majd »aztán« mindent helyrehozunk. Ez az »aztán« viszont soha nem jön el. Soha.”

Az Etűdök gépzongorára nemcsak arról szól tehát, hogy fenntartásokkal kezeljük a modern kor ­vívmányait, hogy ne dobjunk ki semmilyen hagyományos tárgyat, értéket vagy erkölcsi fundamentumot az ablakon, mert később nagyon meg fogjuk bánni, hanem arról is, hogy a jelen pillanat örömét kell megélni. Aki a múltban vagy az idealizált jövőben él, az elveszett. Ahogy a film végén is elhangzik, az élet nem olyan bonyolult, mint amivé tesszük: „Csak szeretni kell. Szeretni, Misenyka. Amíg szeretni tudunk, élni fogunk, sokáig, boldogan.”