Sikertelen a liberális támadás

Noha a Freeszfe-tüntetők meg a háttérből uszító erők mindent elkövettek a Színház- és Filmművészeti Egyetem új vezetésének ellehetetlenítése érdekében, a jelentkezési időszak rendben lezárult. Hogy milyen eredménnyel, arról faggattuk Vidnyánszky Attilát, az egyetemet fenntartó kuratórium elnökét, a Nemzeti Színház igazgatóját, akivel szót ejtettünk az általa vezetett teátrum nemzetközi bojkottjáról és a bemutató előtt álló Rómeó és Júliáról is.

Vidnyánszky Attila Fotó: Bach Máté

– Ami a ballibeket nem szokta zavarni. Mint ahogy az sem, hogy Niedermüller Péter erzsébetvárosi polgármesterként mintegy kifizette a Freeszfe Egyesületet, odaadva nekik a Molnár Antal Zeneiskola számára felújított épületet.

– Amely egyesületet egy nappal a pályázat lezárása előtt jegyeztek be. Kilóg a lóláb. Olyan politikai húzás ez, amely hatszáz zeneiskolás gyerek kárán valósul meg!

Inkább megpróbálják szétszakítani az egyetemet, minthogy közösen építenék azt velünk.

Inkább elfoglalnak egy zeneiskola számára felújított épületet, miközben évtizedekig hagyták saját intézményüket lepusztulni. Az oktatás magas minőségéről, 155 év hagyományáról és szolidaritásról beszélnek. De mire fel mindez? A HVG, hangsúlyozom, a HVG idei felsőoktatási kiadványában az összes hazai művészeti egyetem megelőzi a színművészetit az oktatók kiválósági rangsorában.

„Az a feladatunk, hogy az egyetemi képzés az egész magyar színházi, filmes és televíziós szakma számára bocsásson ki művészeket és magasan kvalifikált szakembereket”
Fotó: Bach Máté

– Talán azért a gőg, mert több mint fél évszázada ők uralják a kultúrát, a hamvasi értelemben vett világromboló, nem pedig világalkotó művészetükkel.

– A világ művészi ábrázolásának sokféle útja lehetséges. A gond ott van, ha valamelyik kizárólagosságra tart igényt, ha kirekeszti azokat, akik másként gondolkoznak. Jó ideje ez a trend Európában. Ez pedig ellentétes a szabadság gondolatával, mert behatárolja, szűkíti, ideológiai, politikai korlátok közé zárja az alkotói szabadságot.

A szabadon szárnyalás, a kötöttségek nélküli teremtés művészi gesztusa helyett a megfelelés, az igazodás kis ügyeskedéseire kényszerít. Az SZFE is ebbe a kalodába zárta önmagát, és végül a zártságnak olyan fokára jutott, hogy mindennemű változásnak, a világ valóságához való igazodásnak valamennyi képességét elveszítette. A megújulás közös útja helyett inkább a blokádot választották. Az oktatók egy szűk csoportja pedig ennek az ideológiai háborúnak az eszközévé tette a diákokat, veszélybe sodorva azok jövőjét, sorsát, karrierjét. A mi hitünk és meggyőződésünk szerint az egyetem feladata és küldetése, hogy sokféle művészi és szakmai életpálya kialakításra adjon lehetőséget a diákjainak. Az a feladatunk, hogy az egyetemi képzés az egész magyar színházi, filmes és televíziós szakma számára bocsásson ki művészeket és magasan kvalifikált szakembereket.

– Mit tudni a Freeszfe-tüntetőkről? Ha négyen hagyták el az egyetemet, akkor a többiek tüntettek, megunták és hazamentek?

– A diákok helyesen, észszerűen cselekedek: folyatni akarják a tanulmányaikat. Tanáraik harca helyett a maguk sorsát intézik. Előre mondtam, hogy lesz egy fájó kijózanodás. Jó lenne, ha a valósággal való szembesülés tovább zajlana. Amikor úgy döntöttünk, elhalasztjuk a félévet, felháborodás, szinte forradalom tört ki. Közben Upor László rektorhelyettes már szeptemberben levelet írt az Oktatási Hivatalnak, kérve a félév felfüggesztését. A bázisdemokrácia jegyében ezt a lépést a HÖK egyeztette a diáksággal? Mi nem akartuk veszni hagyni a félévüket, ám nehezen összeegyeztethetőnek tűnt a sztrájk, a blokád és az oktatás. Végül pedig jött a járvány.

– Nem tartanak attól, hogy a szep­temberben induló oktatást komoly ellenszélben kell kezdeniük?

– Az elején megígértük, ezt tartjuk most is, hogy mindenki azokkal a tanárokkal folytathatja, egészen a végzésig, akik felvették őket. Nem küldtünk el egyetlen tanárt sem. Maguk döntöttek a távozásuk mellett azok, akik otthagyták az osztályaikat. Lelkük rajta! Én mást gondolok a tanári felelősségről. Persze sokan csupán szóban távoztak, és akkor is oktattak, amikor a járvány miatt már csak online lett volna szabad. Mi azt mondjuk, tanítsanak, maradjanak. Ők állítják, hogy ellehetetlenült a helyzetük.

– Végső soron mégis megvalósul a párhuzamosság: maradnak a régi osztályok, illetve tanárok, és jöttek az újak.

– Igen, bízom benne, hogy rendeződik a helyzet. Közben máshol új intézményt kezdenek építeni, amivel tovább mélyítik a szakmában meglévő árkot.

– Az itt maradt diákok pedig elfordítják majd a fejüket a folyosón, ha egy gólyával találkoznak?

– Remélem, hogy nem. Nem hiszem, hogy a hallgatók így viselkednének egymással. Júniusban itt, a Nemzetiben több mint hatvan fiatal színésszel, színművészetis hallgatóval öt és fél órás, maratoni beszélgetést folytattam. Ott szembesítettem őket az évtizedes anomáliákkal, igazságtalanságokkal, kérve, adjanak esélyt. Többen el is gondolkodtak az elhangzottakon.

– Könnyű volt felkérni az új tanárokat?

– Nagyon nehéz volt. Sokan jelezték, hogy bár támogatnak bennünket, nem vállalják a munkát, mert félnek.

– Ugyan mitől?

– Félnek, hogy megsemmisíttetnek, hogy nem lesz jövőjük. Amint nyilvánosságra kerül egy név, beindul a gépezet. A „megmondóemberek” szakmai és emberi mivoltukban próbálják hitelteleníteni a leendő tanárokat, és kommentelők hada gyalázza őket. A gyűlöletkeltés minősített esetei ezek. Többek nevét inkább nem mondjuk el most. A külföldi vendégoktatókét sem, akik mesterkurzust tartanak majd, mert nemzetközi hadjárat indulna ellenük. Az elmúlt néhány hónap drámai tapasztalata ez is: a szakmában uralkodó félelem megtapasztalása.

Kiadták a parancsot, hogy földönfutóvá kell tenni bennünket. Ennél gyilkosabb szavakat nehéz elképzelni.

– A nemzetközi porondon önt már régebben megbélyegezték…

– Volt olyan év, amikor a Strasbourgi Nemzeti Színház a beregszászi Három nővér és a Nemzeti Színházzal és Gyulai Várszínházzal közös Szarvassá változott fiú rendezésem 12 előadását mondta le. Oktatni hívtak a strasbourgi színművészeti főiskolára. El is kezdtem tanítani. Az ottani diákok jöttek Kaposvárra, a nyári nemzetközi kurzusra. Majd egyszer csak nemkívánatos lettem. Az addig rajongó hallgatók aláírásokat gyűjtöttek ellenem. Mindezt azért, mert a Nemzeti Színház igazgatója lettem. Kisvártatva le is mondták a nyugati meghívásainkat.

– Ezzel nem ért véget a vesszőfutás, hiszen a Berliner Ensemble visszamondta a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (Mitem) való szereplését.

– Oliver Reese igazgató már a harmadik levelet küldi ki a Mitem többi külföldi résztvevőjének, meghívottjának, arra buzdítva őket, hogy ne jöjjenek Budapestre, a Nemzeti Színház fesztiváljára. Sőt gőgösen azt mondta: ha ők, a berliniek nem jönnek, akkor elveszíti nemzetközi jellegét a fesztivál. A Berliner Ensemble jelentős művészeti alkotóműhely, ezért is hívtuk meg őket az előző két Mitemre. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ők miként gondolkodnak másként a színházról, a világról, akár politikai, ideológia értelemben is. Ezt tartom én a nyitottságnak, ami az egész magyar színházi szakma javát szolgálja. Az viszont, hogy ők politikai okokból ezt a nyitottságot elutasítják, hogy másokat is erre buzdítanak, kirekesztő magatartás, és ezzel végső soron az egész magyar színházi szakmát, a magyar közönséget büntetik. Ők a művészet sokszínűsége és szabadsága helyett a politikai és ideológiai harc mezejét választják. Kár. De jönnek hozzánk számos más országból jelentős társulatok, alkotók. Nem vagyunk egyedül. Nem kell szoronganunk.

– Szoronghatnak a kollégái, melyikük kaphat Kossuth-díjat, mivel miniszterelnök úr felkérte, legyen tagja a Kossuth- és Széchenyi-díj bizottságának.

– Megtisztelő, hogy kíváncsiak a véleményemre, de nem én döntök. Komoly és felelősségteljes feladat ez, amelyre büszke vagyok.

– A bemutató előtt álló Rómeó és Júlia a tiszta érzések, a tiszta gesztusok, a hősök előadása lesz?

– Az elmúlt egy-két évtizedben divat volt aktualizálni a Shakespeare-drámát a szerelmi szál rovására. Én olyan előadást akartam rendezni, amelynek középpontjában a szerelem, a fiatalok reménye, tisztasága, felemelő tragédiá­ja áll. Azt remélem, hogy sokak szívét melengeti meg majd a mi Rómeó és Júliánk. Jó lesz egy ilyen katartikus, színházi ünnepet teremtő produkció­val a járvány depressziója után újranyitni a Nemzeti Színházat.