Fotó: MTI/Mohai Balázs
Amikor a horvát–magyar konfliktus Jellasics támadásával forrpontra jutott, a lánglelkű férfi az elsők között követelte a nemzeti honvédsereg megszervezését, majd Kossuth jóváhagyásával Somogyba indult, hogy a népfelkelőket segítse a horvát határőrök elleni küzdelemben. Vasvári Roth és Jellasics előretörése folytán végül csak Fehérvárig jutott, így részt vehetett a győztes pákozdi csatában, majd önállóan szervezett szabadcsapatával a Bécs felé nyomuló honvédseregek után indult – olvashatjuk Tarján M. Tamás írásában.
Vasvári Pál neve már ekkor szerepelt a halálraítéltek listáján, ezért a kormánnyal együtt Debrecenbe menekült, de harci vágya nem szűnt meg, csak még jobban felkorbácsolódott: Nagyvárad és Nagyszalonta környékén fogott toborzásba, majd
a II. Rákóczi Ferencről elnevezett szabadcsapatával a Bem hátában fellázadó románok ellen küzdött, miközben vallásos-forradalmi hevületében „keresztes háborút” akart szervezni az intervenciós orosz erők ellen.
Vasvári gyakran tudósított a harctéri eseményekről, és 1849 nyarán már vissza szeretett volna térni történészi hivatásához, ám sorsa tragikusra fordult:
1849 júliusában Vasvári Pált és önkénteseit a Gyalui-havasokban táborozó román felkelők ellen küldték, akik Havasnagyfalu – más néven Marisel – közelében, a Funtinel nevű fennsíkon kelepcét állítottak. A magyarok besétáltak a csapdába, és a július 13-án vívott ütközetben 400 honvéddal együtt a szabadcsapat vezére is életét vesztette.
Halála pontos körülményeiről érdemes idézni Péntek László írását:
„Gyilkos és kegyetlen közelharc bontakozott ki, a veszteség pedig óriási volt mindkét fél részéről. Az összekeveredett tömeg nehezen evickélt ki a hegyszorosból a Meleg-Szamos jobb partjától 300 lépésre lévő kis tisztáshoz, ahol a fordulásnál az egyik magyar ágyú felborult. Az ágyú és a csapatzászló védelmére Vasvári minden erőt ide összpontosított. Még nem ért az ágyúhoz, amikor találat érte, de még nyeregben tudott maradni, pár lépésre az ágyútól lovát is kilőtték alóla. Pivány még egy emberfeletti kísérletet tett az ágyú mellett térdelő és a zászlórúdba kapaszkodó Vasvári megmentésére, akinek feje mellére hanyatlott, zubbonya az oldalán csupa vér volt. Délután 5 óra körül járt az idő.
Vasvári még élt, amikor az egyik móc, a topánfalvi Todea Gavril föléje hajolt, vizsgálta, életben van-e még? A haldokló minden erejét összeszedte, még érthetően ezt kérte: „Vigyetek Iancuhoz! Vigyetek Iancuhoz!”. A móc elvigyorodott, és a lándzsájával átütötte Vasvári szívét. Szép kék szeme lassan elhomályosodott, a száján kicsorduló vért, amely végigpatakzott szőke haján, elnyelte a dús havasi legelő.”
Vasvári holtteste – Petőfi Sándor földi maradványaihoz hasonlóan – utóbb soha nem került elő.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!