Nagyon komoly kötet jelent meg a Nap Kiadó Magyar esszék sorozatának jóvoltából Szörényi László irodalomtörténész tollából: a kötet az először 1989-ben megjelent, azonos című könyv második, bővített és átdolgozott kiadása – ez a tény pedig lehetőséget teremt a szerző számára nemcsak arra, hogy az idő múlásában is megmérje kijelentéseinek súlyát, hanem arra is, hogy egyes jelenségek, vizsgált irodalmi tünemények elemzését tovább árnyalja, mélyítse. Teszi ezt – többek között – azért, amit az előszóban így fogalmaz meg: „A nemzeti örökséget vállalnunk kell, akkor is, ha íróink felfogásában ez az örökség belső tragikummal terhelt. Megkerülnünk nem lehet, mert lényegéhez tartozik. »Multunkkal valamit kezdeni« csak így tudunk.”
A kötet – „csodálatos módon” – elsősorban Vörösmartyról és Jókairól írott tanulmányokat tartalmaz, és az egyszerű olvasót valósággal mellbe vágja az a mélység, elkötelezettség és tudás, amely ezekből kirajzolódik. Az irodalmi jelenségek vizsgálata mindig a társadalmi és olykor a magánéleti vonatkozások kontextusában történik, ilyen kristálytisztán elindított gondolatok mentén: „Amikor a 18. század végén, a jozefinizmus etatista népboldogításának kudarca után, tágabb értelemben vett reformkorunk kezdetén a magyar értelmiségnek ama csekély, felelősségtudattól áthatott töredéke körülnézett a hazában, nemzetet nemigen láthatott. Kedvére valót legalábbis nem. Láthatott lakosságot, vagyis jog nélküli paraszti milliókat, akiknek etnikai karaktert a nyelv, de inkább a vallás kölcsönzött, csoportonként. […] Láthatta e töredék ezenfelül a hagyományos értelemben vett nemesi nemzetet; ez azonban nem látszott alkalmasnak az ország megőrzésére, mint ahogyan északi szomszédja sem.”
Szörényi László minden mondatában, sőt szószerkezetében átgondolt, alaposan kódolt, sűrű nyelvezetét jellemzi továbbá a folyamatos nézőpontváltás és az időbeli, történelmi kontextualizálás következtetéseinek elegáns levonása is: „A rákosista önkény, illetve a modern ipari civilizáció nálunk is sorra megszüntette azokat az akkulturálódási, vagyis művelődéselsajátítási lehetőségeket, amelyek legalább a nemzeti öntudat minimális alapjául szolgáló etnikai azonosság továbbhagyományozását a tömegek számára évszázadokon keresztül biztosították.” (Mindkét idézet a Nemzet és lakosság című tanulmányból származik.)
