Szikonyország eltűnőben? Vagy csak változik a világ?

2020 végén jelent meg Barabás László tizedik néprajzi tematikájú könyve, amely a Sóvidék, helyi, népies, kevésbé ismert nevén Szikonyország néprajzi monográfiája. A szerzőnek több könyve hasonlóan átfogó, monografikus igénnyel készült, de mindezek közül a legterjedelmesebb, legteljesebb a Szikonyország. Az otthonosság gyökerei (2015) Barabás addigi néprajzi munkásságának esszenciáját adja, az Ünnepeink népi színháza (2017) az erdélyi dramatikus népszokások alapos feldolgozása. Tizedik kötete egymagában közel kétszer olyan hosszú, mint bármelyik korábbi, 500 oldal, további 32 oldalnyi jó minőségű képmelléklettel, pedig „csupán” a Sóvidék néprajzi kincseit írja le.

Fotó: Horváth László

A területi szűkítés a mű előnyére válik – sok esetben a kevesebb több –, mert így egy valóban földrajzilag, történelmileg és népesség szempontjából együvé tartozó tájegységet vizsgál, amelynek összefüggései jobban kirajzolódnak egy mélyfúrásnál, mint más, pusztán tematikus, mozaikszerű összehasonlításokkal. A szerző első néprajzi könyve, a Forog az esztendő kereke (1998) szintén ennek a tájegységnek a népi kultúrkincsét dolgozza fel, azonban az még „csupán” a ünnepi szokásokat. A Szikonyország viszont a tárgyi kultúrától a szokásokig és a mindennapi társadalmi viszonyokig, illetve a mindezekhez kapcsolódó szöveges, zenei és koreográfiai elemeket közread, értelmez. Barabás a sóvidéki embert állítja a középpontba, és a néprajzi kutatásokkal azt mutatja meg, hogy ez az ember hogyan viszonyul saját természeti és társadalmi közegéhez, illetve hogyan izzad ki olyan kulturális értékeket, amelyek a következő generációknak és más tájegységen élőknek is fontosak lehetnek.

Hogyan is lehet meghatározni ezt a számos oldalról megközelített tájegységet, amelynek része Barabás László és a sorok írójának szülőfaluja, Parajd? Szerencsére ezt maga a könyv is elmagyarázza. Szikonyország nagyjából azonos a Sóvidék néven ismert tájegységgel, annak tucatnyi településével, amelyek A Keleti-Kárpátok nyugati vonulatának lejtői, hegyei, dombjai között találhatók az egykori Udvarhelyszék, Marosszék és Csíkszék találkozásánál. Ez a táj a sófalvi, majd parajdi sóbánya környéke, ameddig a sóforrások terjednek, és ahol a föld olyan sziknyos, szikonyos, sárga, agyagos, ragadós, sós, több helyen lejtős és köves, amelyet nehéz megművelni, és kevés termést ad. Ez a helyiek megnevezése, és tartalmazza mindazt az ellentmondást – szeretetet és ragaszkodást, bosszúságot és küzdelmet – amit e szűk termést biztosító vidék adhat az ott élőknek. A legtöbb, Erdélyben termesztett haszonnövény megterem Szikonyországban, csak mivel a föld szegényesebb, a tavasz és a nyár rövidebb, mint akár a szomszédos Küküllő-mentén, ezekből kevesebb és gyengébb minőségű jut a betakarításkor.

Barabás László a Szikonyország eltűnőben? című könyvvel
Fotó: Erdély.ma

A helyiek azonban szeretik ezt a kissé mostoha, „szűkmarkú” földet, és ezt a szeretetet tükrözi az elnevezés is, a kissé önironikus, de ezzel együtt inkább elfogadó, azonosuló említése. A helyiek, különösen az idősebbek a Szikonyországot használják, a Sóvidék inkább csak értelmiségi megjelölés, az is a XIX. századtól kezdve. Nagyon találó tehát, hogy Barabás a könyve címében is így jelölte meg a szülőföldjét, hiszen ő mindig is azt kutatta, hogy a helyi természeti viszonyokkal küzdő, azokkal minden nehézség ellenére együtt élő ember művészete hogyan alakul ki, hogyan él tovább. A népi művészet ugyanis nem valami önmagáért való elfoglaltság vagy cél, hanem a fizikai adottságoktól, az életlehetőségektől és az azokkal összefüggő tevékenységekkel kapcsolatos. Ahogy a szerző is rámutat, a kézműves mesterember a használati tárgyakat „cifrázza ki”, az eke szarvát, a sulykot, a cserépedényeket, és azokból csak közvetve lesznek dísztárgyak.

Hogy miképpen válik egy táj több települése hasonló adottságok alapján társadalmilag és néprajzilag önazonossá, azt a többi kisebb, környékbeli régió elnevezése is mutatja: Zsindelyország, Vackorország, Murokország, Csíkország. Szikonyország falvaiban az a közös, hogy az ott élők mindig ragaszkodtak a kissé mostoha földhöz, amelyet megműveltek, de amiből magában nem lehetett megélni. A fölművelés és állattartás mellett valamilyen más foglalatosságot vagy foglalkozást is űztek. Ez a második tevékenység adta egy-egy falu jellegzetességét. Viccesen kissé gunyorosan jelölték meg egymást a szikonyországi falvak lakói: csiprosok, toplászok, bognyesők, szenesek, zsindelyesek, szuszékdöngetők, osztovátások. Egyes településeken belül is ugyanígy, nagyon pontosan megjelölték a különböző csoportokat: jövevények, zsebnyújtók, pénzcsalók, harisnyások és nadrágosok. A harisnyások, a székelyharisnyások a helyiek, a többi megnevezés a társadalmi-gazdasági változásokra utal.

A könyv öt fő részből áll. Az első a „Táj és népe”, a meghatározás alapján a környék természeti, fizikai adottságait írja le, a népi hiedelmekkel és eredetmondákkal; a második, a „Mesterségek, mesteremberek” a kézművesek, tárgyi művészetét: a háziipartól a kapukészítőkig és hangszerkészítőkig; a harmadik, a „Társadalomnéprajzi szeletek” az életmódot a székely harisnya készítésétől és viselésétől a szolgálatba szegődésig és a protestáns eklézsiakövetésig; a negyedik pedig a népszokásokat a lakodalomtól a fonóig, a farsangig és a húsvéti, illetve pünkösdi szokásoktól a karácsonyi hagyományokig. Az ötödik rész, a „Szikonyországi tarisznyámból” a szerző önvallomásait tartalmazza: egy rádiós és egy szöveges interjút, egy rövid, tömör szakmai életrajzzal, kiegészítve a könyvei méltatásából vett idézetekkel, illetve a 32 oldalnyi, 62 fekete-fehér és színes fotót tartalmazó képmelléklettel.

A monográfia négy fő erényét emelném ki. Az első, amit már említettem, hogy Barabás a szülőföldje néprajzi örökségét összefüggéseiben és a lehető legteljesebb mértékben vizsgálja. Itt nem csupán arra gondolok, hogy kutatása, gyűjtése, rendszerezése és értékelése kiterjed az egyes területekre, mint a mesterségek és a népszokásokra, a tárgyi és a viselkedésbeli, illetve a szöveges-énekes művek lejegyzésére, hanem ezeket többrétűségét is vizsgálja. Például a székely harisnyával kapcsolatban ír az eredetéről, a társadalmi vonatkozásairól, a díszítéseinek jelentéséről, a szabómesterekről és e viselet időben, térben való változásairól. Nincs tehát szűkebben leegyszerűsített tárgyi néprajz és külön a szavak és énekhangok művészete, hanem mindez együtt és egy tájegység monográfiájában szervesül.

Szikonyország, vagyis a Sóvidék néprajzi kincsei kimeríthetetlenek
Fotó: Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont

A könyv másik értéke az, hogy több mint három évtized tanulmányait gyűjti egybe. Barabás egyes jelenségeket több időpontban vagy folyamatában is vizsgált, így a fejezetekből az is kiderül, hogy egy-egy szokás vagy viselet hogyan változott az évtizedek során, egészen napjainkig. Az adatközlőktől és a fennmaradt írásos dokumentumokból a gyűjtés kiterjed ötven, egyes szokások vonatkozásában száz évre.

A Szikonyország harmadik erénye a gazdag gyűjtött anyag. A képmelléklet 62 archív, saját vagy fotográfus kolléga által készített fotót tartalmaz, a könyvben is két-három oldalanként található egy, összesen kétszáz. Barabás az adatközlőn önreflexív értelmezésein kívül lejegyzett számos, a szokásokhoz köthető mondókát, verset, éneket, az utóbbiak közül sokat kottában megörökített dallammal. A fonók játékait, egyes tánckoreográfiáit is lejegyezte. Több népszokást teljes leírással megörökített, beleértve az eredetet, a körülményeket, a koreográfiákat, a szöveges és az énekes részeket. Ilyenek egy pálfalvi lakodalom, egy alsósófalvi fonó, illetve farsangtemetés vagy egy illyésmezei betlehemes, amelyet egy helyi férfi ötven év után, emlékezetből idézett fel, és ültetett a gyakorlatba.

A könyv negyedik értékes tulajdonsága, hogy egyszerre szakszerű, informatív, olvasmányos és személyes. Barabás ebben a kötetben saját szülőföldje néprajzi gyűjtéseit, feldolgozásait tette közzé. Korábbi tanulmányaiban és könyveiben Gyergyó, a Küküllő-mente, a Maros-mente, a Nyárád-mente és a Mezőség egyes településeire is kiterjedt. Akárcsak a népzenegyűjtő Kallós Zoltán, személyesen és közelről ismeri a tájat, az ottani életformát, a helyi nyelvjárást, illetve a legtöbb adatközlőt. Sőt, a viseletet és az egyes népszokásokat annyira belülről ismeri, hogy a saját beszámolója egyenértékű az adatközléssel. Itt például a székely harisnyának mint viselet leírására gondolok, illetve a hajnalozásra, amelyet saját emlékei alapján is felidéz az 1960-as évek elejéről. A kötet tartalmaz két hosszú interjút, amelyekben összekapcsolódik mintegy adatközlőként a személyes sors és a szakmai életpálya. Aki kíváncsi a néprajztudós tevékenységére, hogy milyen oktatói és iskolaszervezői-vezetői tevékenység mellett gyűjtötte a tíz néprajzi könyve anyagát, az sok fontos dolgot megtud a kötet végén található rövid, velős szakmai életrajzból is. Annyit mindenképpen meg kell említenem, hogy Barabás László alapítója, húsz évig igazgatója volt a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolának. E főiskolának köszönhetően tevékenykedik ma is sok helyen Erdélyben szakértő, elhivatott kántor és tanító vagy kántortanító. Több jeles szakmai és társadalmi kitüntetése közül megemlíteném a Magyar Kultúra Lovagja címet (2012).

A kötet egyes tanulmányai megtalálhatók korábbi könyveiben is, de ez a válogatás így teljes és szerves, ahogyan megjelent. Fontos, hogy Barabás munkássága, a népi kultúrát rögzítő, értelmező, értékelő eredményei nem csupán oktatói tevékenységének eredményeként maradjanak meg, hanem e könyv segítségével is eljusson bármely magyarhoz, akit érdekelnek a szikonyországi-sóvidéki, helyi népi kultúrán keresztül a saját magyar gyökereink. Ha valamit még ki kell emelnem ebből a műből, az a sóvidéki lányok szolgálatba szegődésének kismonográfiája, ami egyben erdélyi társadalmi korrajz a huszadik század első feléről. A gyakorlat és a tanulmány tanulsága az, hogy a szikonyországi emberek a megváltozott gazdasági-társadalmi viszonyok között is leleményesen készítették fel lányaikat az életre.

Végül nézzük, hogy mire utal a kérdőjel a könyv címében. Vajon a néprajzkutató szerint eltűnőben van Szikonyország és annak népi kultúrája? Bevallom, először mellbe vágott ez a kérdés. Amikor végigolvastam a monográfiát, azért kissé megnyugodtam.

Igen, Barabás szerint

visszaszorulóban van a népi kultúra a Sóvidéken és máshol is, mivel maga a hagyományos életmód van eltűnőben.

Nem kell már kicifrázni míves, egyedi faragással az eke szarvát, mert szinte már mutatóban sincs, aki ekével szánt. A szikonyos viszonyok közt kiizzadt művészet azonban nem tűnik el teljesen. A helyi mesterember készít egy sulykot a gyerekeinek és a rokonainak már csak „emlékbe is”. A székely harisnya már nem mindennapi ruha, de jó ideje ünnepi viselet és a székely önazonosság egyik fő jelképe.

A népi szokásokat már nem a családok, a szerek és utcák lakói szervezik, hanem intézmények hagyományőrző képviselői: iskolai, egyházi, egyesületi tagok és vezetők.

Kétségtelenül, ez a gyakorlat és kultúra már kissé más, mint a szikonyos földben újra meg újra kisarjadó népművészet; azonban mindaz, amit bemutat e több évtizedes kutatómunka eredménye, ez a könyv, arra is bizonyíték, hogy nem könnyű elengedni, vagy másoknak elvágni a gyökereket a mai mediatizált, az egyént és a közösségeket hamis, virtuális valósággal bombázó időkben sem.

Barabás László: Szikonyország eltűnőben? Életmód és mentalitás, népszokás és játék Sóvidéken, Hargita Megyei Forrásközpont, Székelyudvarhely, 2020.