Borbás Dorka a klasszikus értékrendet a családból hozta

Értékválságot élünk. A rend felborult és a világ jó ideje a feje tetején áll; aminek fent kellene lennie, az legalul van, aminek pedig lent volna a helye, az felmagasztosult. Az élet minden területén ez a tendencia, nekem mégis a kultúra, azon belül a művészetek értékválsága fáj a leginkább, hiszen a művészet mindig a nemzet lelkiségének fokmérője volt, és annak kell lennie. Annak ellenére azonban, hogy a fősodrás az ellenkező irányba hat, ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül. Istennek hála jó néhány olyan alkotó akad még, mint a Ferenczy Noémi-díjjal idén kitüntetett Borbás Dorka üvegtervező művész, aki nem áll be az aktuális trendek diktálta sorba, hanem a hagyományos iskolát követve igyekszik valódi értéket teremteni.

"Az önmagából kifordult liberalizmus gyakran oly mértéket ölt, hogy már mindenkinek mindent lehet" Fotó: Lukács Liza

Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a szokásommal sem, hogy időről időre – egyre gyakrabban – azt érzem, muszáj elmenekülnöm valahova a kapitalista, materialista, darwini elveken alapuló, kizsákmányoló és manipulatív világ elől. Ilyenkor igyekszem olyan helyet keresni, ahol az úgynevezett civilizáció még nem tiporta el a természet(esség)et, ahol az egykori isteni rend nyomai még felfedezhetőek, ahol mindebből feltöltekezhetem. A Dunakanyar külső ívén, Verőce mellett található a Lósi-völgy, annak közepén, egy dombocskán áll a Kárpát-haza temploma; körülötte elszórtan faházak, melyek egyikében Wass Albert Amerikából hazaérkezett hagyatéka kapott helyet; az emlékháztól pedig a tavaly, Trianon századik évfordulója alkalmából felavatott Magyar kálvária hirdeti elődeink nagyságát.

Ahogy a stációsor, úgy tíz évvel korábban a Kárpát-haza temploma is közadakozásból és közmunkából épült. A búzaszem alaprajzú, archaikusságot hordozó kápolnába lépve – mintha csak valamiféle dimenziókapu lenne –, minden alkalommal megbékél a lelkem. A látvány, amely az odalátogató szeme elé tárul, nem mindennapi. A bejárattal szemben, az oltár fölött ugyanis az egész belső teret uraló, különleges, színes üvegrelief engedi át magán a lélektisztító fényt. Borbás Dorka alkotásán a magyar nemzet „szeplőtelen fogantatása”, Emese álma, népünk ősiségének egyik legismertebb és legszebb jelképével, a rakamazi turullal összefonódva jelenik meg. – Akkoriban éppen a honalapítás korának imádatában éltem, az ezredéves múltba visszanyúló formavilág izgatott, Szűcs Endre akadémikus építész pont jókor talált rám! Nem áll távol tőlem a társadalmi munka. Maga a kápolna és üvegablaka is így készült, pályámnak abban a szakaszában, amikor előszeretettel ültettem át az ­eredendően textil-, bőr- és fémfelületeken megjelenő, ősi mintákat üvegre – fogalmazott a művész.

Az alkotói korszakok változnak ugyan, az alapvető értékeknek azonban – melyek a kifejezésmód morális alapját képezik –, sziklaszilárdnak kell lenniük. Ez Borbás Dorka esetében sincs másként. A hagyományok és társszakmák, kollégák tiszteletét és a klasszikus értékrendet a családból hozta, ahogyan művészi vénáját és tehetségét is elődeitől örökölte. Felmenője volt Jungfer Gyula díszműkovács, akinek műhelyéből – amely később Budapest egyik legfontosabb műlakatosüzemévé vált – a XIX. század második felében a kor legjelentősebb budapesti építkezéseinek kovácsoltvas elemei kerültek ki, hogy feldíszítsék többek között a királyi palotát, az Országházat, az Operaházat vagy a Gresham-palotát.

A nagypolgári léttel aztán kikopott az utódok kezéből a kézművesség egészen, amíg Borbás Dorka édesapjából szobrászművész nem lett; nyolcvan köztéri szobor dicséri az ötvenhárom évesen elhunyt Borbás Tibor keze munkáját. Édesanyja ugyanakkor a Szépművészeti ­Múzeum festő-restaurátoraként tevékenykedett, és testvére, Borbás Márton is kiváló szobrász. Mielőtt pedig azt gondolnák, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni: férje szintén üvegszobrász, és gyermekeik is művészi pályán indultak el. – Mi sok dudás vagyunk egy csárdában – mondta nevetve, majd komolyra fordítva a szót hozzátette, hogy a családi előképeknek köszönhetően mind emberi, mind pedig szakmai szempontból rendkívül fontos neki a hagyományos értékrend, a klasszikus művészet és a magyarságtudat. Éppen ezért aggasztja őt és kollégáit az alkotóművészet területére is betörő értékválság, mely által nemcsak az alkotások válhatnak egyre silányabbá, hanem a közönség értékítélete is hanyatlik. Borbás Dorka szerint már nincs becsülete az időbefektetéssel járó, tisztességes munkának és a szakmai alázatnak. Ezek helyett a felületesség, a gyorsaság, a deviancia, a sokkoló ábrázolások a jellemzők, és olyan fogalmak váltak dominánssá, mint a brandépítés vagy az influenszerlét.

– Az önmagából kifordult liberalizmus gyakran oly mértéket ölt, hogy már mindenkinek mindent lehet, a társadalmi rétegek pedig döbbenetesen átrendeződnek – fejtette ki keserű szájízzel.

„Az önmagából kifordult liberalizmus gyakran oly mértéket ölt, hogy már mindenkinek mindent lehet”
Fotó: Lukács Liza

Mindennek ellenére azonban mégis bizakodó, mert úgy véli, a történelem ciklikussága okán egyszer minden újból a helyére kerül majd. Ez a gondolat vezérelte annak a Covid-emlékműnek a megalkotása során is, amely – amellett, hogy a pandémia okozta helyzet negatív oldalával is tisztában van – a hála és a remény szemszögéből közelítve jeleníti meg az elmúlt időszakot. Minden bizonnyal sokan tekintettünk a járvány kitörésére úgy, mint figyelmeztető jelre, amely végre megértetheti az emberiséggel, hogy túlzásokba esett és változtatásra ösztönöz. Így gondolta ezt a művésznő is, de végül csalódnia kellett. A koronavírus másfél éve nem bizonyult elég nagy kataklizmának. Elcsendesülés helyett újra harsog a világ, az értékválság nem ért véget. Borbás Dorka Covid-emlékműve – amely még keresi a helyét – mindezek ellenére az újjászületés derűs jelképe. A kérdés már csak az, ­lesz-e valóban újjászületés, vagy üvegbe zárt ígéret marad csupán.