A minap épp nézegettem szállásom étkezőjének teraszáról a szemben lévő bűnagy hegyeket és a magasban kérődző teheneket, melyek a majdnem függőleges legelőkön tökéletesen egyensúlyoztak nagy testükkel. Bár nem szokásom, de számolgatni kezdtem, miként lehet az, hogy ilyen pályán is képesek egyensúlyozni.
Vagy rövidebb az itteni tehenek két lába, mint a másik kettő, és cserével kiegyensúlyozódik – elmélkedtem – , vagy valamilyen fizikai abszurditásnak lehetünk tanúi. Megkérdezem a fiamat, aki fizikus szeretne lenni. Így töprengtem, amikor a legnagyobb meglepetésemre a magashegyi képbe oldalról beszaladt egy ember, és továbbhajtotta a marhákat. Azt már ésszel nem tudom felfogni, hogy nem pottyant le vagy szédült a mélybe. Majd kaszálni kezdett lefelé. Reflexből behunytam a szemem, mert szédülni kezdtem a látványtól.
Arra lettem figyelmes, hogy románul beszélnek hozzám. Gyimesközéplokon, ahol ötezer magyar mellett csak 24 román él. Ebből is megtalált most engem egy, pont a régi időkbeli állomásfőnök, aki épp a helyi pálinkát kortyolgatta.
– Ilyenek a csángók, jól bírják a le-fel mászkálást – magyarázta nekem országa nyelvén, és máris rátért az itteni népesség bemutatására.
– Szegények, ha a közeli Csíkba mennek, csángóknak nevezik őket, ha Bákóba, akkor bozgoroknak (hazátlanoknak), ha Magyarországra, akkor románoknak. Nem lehet könnyű nekik. De én szerencsére igazi székely asszonyt vettem feleségül, a hegyen túlról, nem helyit – mondta, és ennek örömére felhörpintette a maradék italát. Éppen nagy levegőt vett, hogy belevágjon a sűrűsödő témába, így jobbnak láttam elbúcsúzni tőle és nem folytatni az eszmecserét.
Felmentem a szobámba, de ömlöttek az emlékeim, hogy milyen igazságtalanul kezelik ezeket a kedves embereket, akik a mai napig is, öregtől fiatalig, még egy idegentől is úgy búcsúznak el, hogy „Isten magával!”. Az ember pedig olyan, hogyha mindenkitől ezt hallja, bizony úgy érzi, nincs egyedül ebben a nagy világban.
Eszembe jutottak azok az édes kis csillagszemű gyimesi gyermekek, akiknek a napokban tartottam gyermekelőadásokat: szépek, okosak, kedvesek, találékonyak, huncutok és csodálatosak. Egy hét alatt kilenc előadást játszottam a Gyimesekben, különböző iskolákban, és kiváló gyermekanyagot találtam.
Amikor megkérdeztem tőlük az előadáson, hogy az általam játszott madárijesztő hátáról hogy lehetne levenni a keresztet, azonnal fújták: le kell feszíteni, ki kell húzni a szögeket, és máris jelentkeztek segíteni. Nem hallgattak tanácstalanul, mint a városi iskolások egy ilyen kérdésre. Amikor érdeklődtem, hogy milyen más munkát vállalhatnék kiszuperált madárijesztőként, azt válaszolták: menj kaszálni a hegyre! Puhatolóztam, hogy miként lehet ott kaszálni, erre tíz fiú ugrott fel, mutatván a kaszálás mozdulatait. Tovább faggatván őket egy jó munka lehetőségéről, a kapálást is ajánlották, és amikor rákérdeztem, mint kell azt művelni, szintén tíz kislány emelkedett fel a helyéről, hogy a kapálás lényegét megmutassa. A gyomlálást is javasolták, s belejőve a játékba, már majdnem az egész terem mímelte a tépkedést. Volt, aki még nyögött is, jelezve, hogy fáj a háta, vagy szitkozódott, hogy nem tudja kirángatni a gyomot. Amikor bevallottam, hogy sose öleltem madárijesztőként a munkám miatt, és nem is tudom, hogyan kell, mind a száz apróság röpdösött felém, hogy megmutassa a világ legfontosabb mozdulatát.
Szív és lélek gyerekek, segítőkészek, okosak, ötletesek és jókedvűek. Öröm volt nekik játszani. Minden színésznek, előadónak csak ilyen közösséget kívánok. Ugyanakkor nagyon kérek mindenkit, hogy ne románozza, bozgorozza (hazátlanozza) le őket. Ők kivételes tudású, életerejű csángó magyarok, és a mieink. Szeretjük őket és tanulni akarunk tőlük.
Borítókép: A szerző felvétele
