Sandringham, 1991 karácsonya. Három horrorisztikusan megterhelő nap áll őfensége Diana walesi hercegné előtt. Már előre gyűlöli a családi összejövetelt, ezért elszökik testőrei elől, és maga vág neki az útnak. A kamera úgy követi a vidéki Anglián átvágó Porschét, mint a halálos találatot bevinni készülő rakétát. A film háborús analógiáját erősítik a kezdő képsor is, amelyben katonai konvoj hozza a tengeri rákokat, a húsokat, a déli gyümölcsöket és a walesi herceg otthonában, Highgrove-ban, organikusan termesztett zöldségeket. Mikor a hadsereg kipakolt, a szintén katonás rendben dolgozó konyhai stáb veszi át stafétát, akiknek legfontosabb feladata, hogy csendben dolgozzanak, mert „ők” hallják őket.
Az „ők” a királyi család, a korona intézménye és Sandrighamben valóban még a falnak is füle van, ettől pedig Diana nem menekülhet. Lázadásának mindössze annyi jele tűnik fel, hogy rendszeresen elkésik, és a karácsony másnapjára tervezett ruhát veszi fel a 25-i reggelire. A film legalább annyira Jacqueline Durran kilencvenes évekbeli divatshow-járól szól, mint Kristen Stewart utazásáról egy megbomló elmébe. A chilei rendező, Pablo Larrain a háborús analógiát az egész filmen végigviszi, és a hercegné ruhatára tökéletes megtestesítése az aranykalitkának. Mindegyik darab P.O.W. bilétával van ellátva, amely olvasható walesi hercegnéként (Princess of Wales) és hadifogolyként (prisoner of war). Az üzenet egyértelmű: a sandrighami karácsony ellenséges terület, ahol meghatározó erőfőlénnyel kell megküzdeni, méghozzá úgy, hogy a nyakörvként hordott igazgyöngylánc – amely pontosan ugyanolyan, mint amelyet Diana férje (Jack Farthing) a szeretőjének, Camilla Parker-Bowlesnak adott – soha nem hagyhatja el a hercegné nyakát.
Larrain számos hasonló szimbólummal dolgozik. Diana látomásai Boleyn Annáról (Amy Manson) a boldogtalan végről beszélnek, a kastély a Ragyogáshoz hasonlóan klausztrofób folyosói és Diana szabad levegő utáni vágya között feszülő ellentét a szabadságra vágya hercegnőt mutatják meg. A baj csupán az, hogy túl szájbarágósan.
A Spencer egyszerre lesz karácsonyi film, amelyben egy diszfunkcionális család gyűlik össze ünnepelni, pszichológiai thriller, amelyben az erős, autokrata összeesküvő megpróbálja megtörni a szabadon gondolkodó rebellis lelkét, melodráma a fiai nevelésében kiteljesedő anyáról és főként horrorfilm a törékeny hősnőről, akit szadista módszerekkel tartanak fogva.
Nem csoda, hogy Pablo Larrain már az első képen megjegyzi, a történet „mese egy igazi tragédiáról”. Nem esik tehát A korona hibájába, amely fikció, és igazságtartalma a királyi család és a brit nézők jó részénél kiverte a biztosítékot. A Spencer az első pillanattól egyértelművé teszi, hogy egy alternatív valóságban játszódik, amelyben történetesen valós nevű szereplők játszanak. Ám mivel a film leginkább a walesi hercegné elméjében történik, a királyi család tagjai többségében épp csak megjelennek a filmben. Néhány mondatos szerep jut II. Erzsébetnek (Stella Gonet), akinek fegyvertartó figurája éppoly rémisztő, mint Catherine Keener a Tűnj el! matriarchájaként. Jack Farthing Károly hercege is csak azért kap hangos szerepet, hogy a Dianát körülvevő szeretetlen légkört hangsúlyozza.
A korona intézményét kiszolgáló, a Dianát kényszerítő erő megtestesítőjeként Timothy Spell fikciós őrnagya fontos szereplő, akinek elvileg az a dolga, hogy távol tartsa a sajtót, de valójában a hercegné megfigyelését irányítja. Szintén kitalált karakter Diana kedvenc öltöztetőnője (Sally Hawkins), aki a 2021-es trendeknek megfelelően nem egyszerűen a hercegné támogató barátnője vagy elkötelezett harcostársa az ellenséges környezetben, hanem egy Dianába szerelmes nő. A kapcsolat ugyan plátói marad, a tradicionalista kritikusok a neten felteszik a kérdést, miért kell feltétlen ilyen szerelmi szállal hangsúlyozni a hercegné boldogtalanságát. Miért nem elég a szeretet nélküli házasság és a meleg anya és fiai közti kapcsolat ellentéte? Utóbbiak egyébként a film legjobb jelenetei, amelyek felüdülést jelentenek a szenvedés folyamatos hangsúlyozása alól.
A megközelítés persze minden valószínűség szerint tudatos, mivel ez különbözteti meg a Spencert a Diana-reneszánsz többi darabjától. A hercegné lassan negyed évszázada halott, de számos feldolgozás, mozifilm, tévésorozat, musical született életéről. A brit tévé a hercegi esküvő után néhány hónappal mutatta be az első tévéfilmet, amelyet jó néhány követett. Mindegyik áldozatként mutatja be a hercegnét, annak ellenére is, hogy például az 1993-as, Andrew Morton életrajza alapján megjelent Diana igaz története is elmeséli, hogy a 19 éves lány mindenáron hercegné akart lenni. Diana maga sem volt büszke a James Hewitt-tal való kapcsolatára, de a Lady D. – A szerelmes hercegnő is az áldozatot ábrázolja. Ugyanez történt 2013-ban Naomi Watts Dianájával is.
Kristen Stewart sem jár más úton, a Spencer mégis Larrain másik meggyötört nőről szóló életrajzi filmjével, a Jackie-vel mutat inkább rokonságot. A különbség, hogy míg Jackie Kennedy férje halála után amerikai királynővé, sőt egyenesen szentté válik, úgy Diana a Spencerben elveszti minden előkelőségét. Larrain nem véletlenül nevezte filmjét „fordított mesének”.
Tény, hogy a korábbiaktól eltérő megközelítés valószínűleg meghozza a legjobb női főszereplő Oscar-jelölését Kristen Stewartnak.
A 2021 trendjeinek megfelelő szereplőkészlet Sally Hawkins jelölését is valószínűsíti. Durran legjobb jelmeztervezői és Claire Mathon kilencvenes évek kopottas fényképeit idéző kamerakezelésének jelölése is biztosra vehető. Larrain tehát egy Oscar-bombát rakott össze, amely líraiságával és klausztrofóbiájával beeszi magát a néző bőre alá, ugyanakkor a kényelmetlenséget oly mértékben eltúlozza, hogy az embert nem hagyja nyugodni a kérdés: nem lehetne végre békén hagyni a világ legtöbbet fényképezett asszonyát?
Borítókép: Kristen Stewart Diana szerepében a Spencer című filmben (Fórum Hungary)
