A magyar művészet egyik legnagyobb mesterének, Szinyei Merse Pálnak tekinthetjük meg évfordulós életműkiállítását Kép és kultusz – Szinyei Merse Pál (1845–1920) művészete címmel a Magyar Nemzeti Galéria C épületében. A február 13-ig látogatható tárlat az elmúlt időszakban előkerült művek mellett hangsúlyosan mutatja be Szinyei életművének hazai és nemzetközi kapcsolódási pontjait, valamint utóéletét is, mások mellett Claude Monet, Gustave Courbet, Alfred Sisley, Jean-Baptiste Camille Corot, Thomas Gainsborough, Arnold Böcklin, Benczúr Gyula, Ferenczy Károly és Rippl-Rónai József vagy a kortársak közül Konkoly Gyula és Szabó Ábel munkáit felvonultatva.
A kurátorok – Hessky Orsolya, Krasznai Réka és Prágai Adrienn – fordított kronológiában, a beérkezett művész pozíciójából visszatekintve, az élete végén kialakult kultuszból visszavezetve, de a főbb tematikus csomópontok mentén vázolják fel Szinyei életművének alakulását. Így elsőként a Szinyei-kultusz kezdeteibe kalauzolnak minket, ahol a már köztiszteletnek örvendő festő kései, legszínpompásabb képei között utolsó munkája, a Csend (1918) is helyet kapott.
De itt van az a több mint száz év után most először kiállított Fehér fa (1909) című festmény, amely Szinyei Merse Pál késői korszakának egyik fontos darabja, s amelyen naturalista felfogása és ehhez rendelt festői eszköztára teljes pompájában bontakozik ki. Akkorra az 1900-as párizsi világkiállítás már a nemzetközi hírnevet is meghozta neki. A Hóolvadás (1884–1895) című képe, amely a legmesterkéletlenebb alkotása, ugyanitt ezüstérmet nyert, és a magyar művésztársakra is nagy hatást gyakorolt. Bár a művet a szakirodalom hol realista, hol naturalista jelzővel illette, nincs akkora ellentmondás, hiszen mindhárom irányzat a valóság minél pontosabb leképezésére törekedett, csak éppen más-más festői eszközökkel.
A kiállítás egyik fénypontjaként egymás mellett csodálhatjuk meg a festőművész legtalálékonyabb és legvidámabb alkotását, a Léghajót (1878) és a Pacsirtát (1882). A két főművet párhuzamba állítják a kurátorok, a képmezőt mindkettőn a merészen kék égbolt látványa uralja. Szinyeit munkássága korai szakaszában sokszor illették a „delirium colorans”, vagyis „színező őrjöngés” jelzővel élénk színei miatt. Például pipacsos képein a két talán legerősebb komplementer szín, a piros és a zöld párosának természetbeli megfigyelése és ábrázolása izgatta, akárcsak Claude Monet-t. A festő valóban újítónak ható kolorizmusának a hátterébe külön szekció vezet be munkáinak színelemzésén keresztül.
Máig vitatott, hogy Szinyeit lehet-e impresszionistának tekinteni, ezért a tárlat ránk bízza a kérdés eldöntését, több párhuzamot is bemutatva Monet, Sisley és Raphael Collin munkáival. Egyes Szinyei-képeken az impresszionizmus, míg másokon a realizmus vagy a naturalizmus stílusjegyeit fedezhetjük fel.
Széles kontextusba helyezve, mások mellett Thomas Gainsborough, Székely Bertalan, Jules Bastien-Lepage és Gustave Doré női portréi között kapott helyet a tárlat másik fénypontja, az emblematikus Lila ruhás nő (1874), Szinyei talán legismertebb alkotása. Míg a kiállítás harmadik fénypontja, a Majális (1873) a pompás tavaszi tájban piknikező társaság derűjével ragad magával, emellett a festmény keletkezésének körülményeiről egy kisfilmet is megnézhetünk. Megcsodálhatjuk a Vitorlás a Starnbergi-tavon (1867) című alkotást, amely mintegy nyolcvan év után került elő, s a Majális elkészültéhez vezető út első állomásának tekinthető.
Külön szekciók mutatják be arcképfestészetét, müncheni tanulóéveit, illetve még lappangó műveit. A fiatalkori Szinyei-képeket Gustave Courbet, Hans Makart, Arnold Böcklin, Benczúr Gyula és más kortársak alkotásai mellé helyezve tanulmányozhatjuk, a kortársakra gyakorolt hatását pedig mások mellett Konkoly Gyula, Eigel István és Tót Endre munkáin keresztül vizsgálhatjuk meg.
„A színnel mindent ki lehet fejezni” – írta Szinyei Merse Pál, akinek életműve a bizonyíték arra, hogy ez cáfolhatatlan.
Borítókép: Az emblematikus Lila ruhás nő Szinyei talán legismertebb alkotása (Fotó: Havran Zoltán)
