Gerzsenyi Gabriella könyvének olvasása vegyes érzelmeket vált ki az emberből: egyfelől messze a legrosszabb borítóval felszerelt könyvek egyike ez, amit valaha láttam – teljesen félrevezeti az olvasót: az elsőre okádónak tűnő róka azt sugallja, hogy valami szenvedélyes kirohanást olvasunk majd Brüsszel ellen (pedig nem, egyáltalán nem), és mindezt egy elképesztően csúnya lila szín övezi, hogy teljes legyen a rettenet. Másfelől viszont ez az egyik legjobb és legszellemesebb könyv, amelyiket egy másik országról és nációról (nációkról?) olvastam az elmúlt években, talán csak az Élő panoptikum című Kerényi Péter-kötetet tudom hozzá hasonlítani, amelyben a szerző pontosan ilyen bensőséges hangon – és bensőséges ismeretanyaggal – ír a britekről.
Szóval ne nézzük a borítót (belül persze kiderül, hogy ez a bizonyos róka éppen csontot ropogtat az elbeszélő-szerző-részben főszereplő brüsszeli otthonának kapuja előtt, és azt kapták lencsevégre), hanem kezdjük el inkább olvasni a könyvet, mert Gerzsenyi Gabriella remekül ír: humora könnyed, csipkelődő stílusa szimpatikus, rácsodálkozása Belgiumra mindig friss és üde, és olyan magabiztosan meg élvezetesen kalauzolja az olvasót a belgiumi világban, hogy szinte mindent megtudunk erről a különös országról és lakóiról, amit nem ott élőként meg lehet tudni – és amit ott élőként el lehet mesélni.
Gerzsenyi Gabriella ugyanis eurokrata, az Európai Bizottságban dolgozott tizenhat éven keresztül, így nemcsak az országot – ahol családjával lakni „kényszerült” – ismeri tökéletesen, de az EU működésébe is betekintést nyújt. Teszi mindezt olyan könnyed eleganciával és főleg humorral, hogy az ember jókedvűen végignevetgéli a kötetet. Ilyeneket tud: „Magyar fülnek első hallásra meglepő lehet, de ha a belgiumi közlekedésről valami pozitívat kell kiemelnem, akkor tényleg a rendőröket tudom megemlíteni. Na nem azért, mert remekül tudnak dugót oszlatni. Ellenkezőleg: ha dugó van, vagy egyszerűen csak csúcsidő, és egy nagyobb kereszteződés közepére beáll egy rendőr, hogy segítse az áthaladást, akkor a káosz exponenciálisan kezd nőni. Sándor szerint azok a rendőrök, akik erre a feladatra érdemesülnek, valójában még gyakornokok, és a dugó feloszlatása csak a dugó létrehozását követő második feladatuk.” Vagy: „A Főtér környékén természetesen hemzsegnek a gofriárusok. Mindenféle feltéttel lehet kérni, bátrabbaknak az eladó a gofri tetejére banánkarikákat vagy eperszeletkéket halmoz, arra tejszínhabot nyom, végül az egészet meglocsolja csokoládéöntettel. Ember legyen a talpán, aki ezt séta közben el tudja fogyasztani. A járdákon látszik, hogy kevés az ember a talpán – sőt pár lépés után inkább banándarabok lesznek mindenkinek a talpán.” És egy utolsó: „Hogy minden relatív, mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy Martinique-on – ami egy trópusi sziget, és hemzsegnie kellene a trópusi gyümölcsöktől – belga körtét lehet kapni az Auchan áruházban. Vagy a belga körtelobbinak van elképesztő ereje, vagy közel a világvége.”
Aligha van olyan részlete a Belgiumban – ideiglenes, a belgák által soha igazán el és be nem fogadott módon való – élésnek, a bürokratikus uniós intézményrendszer előnyeinek és hátrányainak, amit Gerzsenyi Gabriella ne említene meg derűs gunyorossággal, kellő rálátást biztosító távolságtartással, hanyag, de fegyelmezett eleganciával. Ami picit zavaró, az nem más, mint amikor a könyv egyik pillanatról a másikra túlságosan személyes lesz: egyszer csak megjelennek benne a nevek, és az olvasó kitalálhatja szépen, ki kicsoda a családban. Ebből arra következtetek, hogy ezek a szövegek eredetileg egy szűkebb kör számára íródtak, ahol mindenki ismerte a szereplőket, és amikor biztatni kezdték a szerzőt, hogy adja ki könyvformában is, az az apróság – hogy a megnőtt olvasóközönségnek alkalmasra faragják a szöveget – elmaradt; persze ez nem zavaró, pár oldal után már tudjuk, kicsoda Sándor, Hunor meg Csenge, és néhány kollégát is megismerünk.
Mindent egybevetve remek néhány órát biztosít a könyv olvasása: kielégül a tudásszomjunk (hiszen oly keveset tudunk más országokról – nem általában, hanem a leglényegesebb vonásaikról: a hétköznapokról), nagyokat kacagunk és hüledezünk közben, és rálátunk egy nagy hivatal működésére is, így aztán elég hamar megállapíthatjuk, hogy azért Belgiumban sincs gofriból a kerítés.
Gerzsenyi Gabriella: Brüsszel után szabadon. Történetek a közelmúltból. Nap Kiadó, Budapest, 2021
Borítókép: Gofrizó egy brüsszeli sétálóutcában (Fotó: Gaál Tibor)
