A Vörös rakéta című filmben mintha az egzisztencialista filozófusok kísértenének, mert azt látjuk, hogy elidegenedés van, magány, kommunikációképtelenség és közöny. A főszereplő hiába akar új életet kezdeni bűnös múltját háta mögött hagyva, nem talál egyetlen olyan munkahelyet sem, ahova felvennék. A film azt mutatja be, hogy nem gyakorolja a modern ember a keresztény morált, mintha fogalmuk sem lenne arról, miben áll a megbocsátás lényege.
A film nem finomkodik, amikor társadalomkritikáról van szó. Bemutatja ugyanis azt, hova vezet, ha egy fiatal neveléséből kimaradnak a legfontosabb erkölcsi fundamentumok. A legnagyobb baj viszont az a filmkészítők szerint, hogy korunkban a fiatalok körében túl nagy az elfogadottsága a pornóiparnak. Nem azt látják benne, milyen megalázó az emberi test kiárusítása, nem azt, hogy ha valaki tárgyként kezeli a testét, akkor a lelke is elveszik, nem azt, hogy a pornóipar szembemegy minden erkölcsi szabállyal, miközben rombolja a testi intimitásról való gondolkodásunk alapvető erkölcsi szabályait, hanem azt, hogy remek pénzkereseti lehetőség. A film viszont kerek perec kijelenti, hogy se pénzt nem lehet keresni ezzel a végtelenül erkölcstelen életmóddal, se boldogulni nem lehet az életben, ha az ember önmaga megszégyenítésének útjára lép, arról már nem is beszélve, hogy a közösség is kiveti magából azt, aki áthág minden erkölcsi szabályt.
A Vörös rakétában nem színészkedik senki, amúgy is egyetlen valódi színésszel dolgozott a rendező, a többiek lelkes amatőrök. Azok az emberek, akiket a mozivásznon látunk, inkább csak létezésükről próbálnak látleletet adni ebben az alkotásban. A lét perifériáján téblábol mindenki, fuldoklásokat látunk, és nemcsak azért fuldokolnak, mert nem tiszta a levegő, mert mindenhol vibrál a benzingőz, hanem azért, mert nincs kultúra és nincs vallás, csak a hétköznapi betevőért való küzdelem van, az egyik napról a másikra tengődés.
Félelmetes és szomorú egy olyan világot látni, ahol az emberek a kultúra fogyasztása helyett csak fánkot esznek. A feszültség oldására pedig nem használnak mást, mint drogot, ami viszont még távolabb lök mindenkit attól, hogy kilépjen a teljesen passzív életből, és elkezdjen foglalkozni bármivel is.
A filmben látjuk, milyen óriási az idősebb nemzedékeknek a felelőssége, és azt is látjuk, hogy a morális alapelvektől kilúgozott világunkban már nem tudnak mit mondani a fiataloknak. A film középpontjában egy fiatal lány jövője áll, aki ráadásul jobb sorsra érdemes, mert szépen zongorázik, énekel, még nem fertőzte meg őt a kultúra nélküli nihilizmus, még nyitott a világra, érdekli sok minden. Érzi a néző – bár nem látja pozitív ellenpéldaként –, hogy ha lenne egy kultúrát befogadni képes közösség, akárcsak egy művelődési házban, ahova elmehetne a fiatal előadni, festeni, táncolni és énekelni, ahol egymás örömére élnék meg az alkotás felszabadító érzését, akkor még csak fel sem merülhetne, hogy a felnőttfilmek világa felé kacsingasson egy fiatal lány. A film nagyon precízen ábrázolja, hogy persze eszébe sem jut egy fiatalnak önmagától az, hogy felnőttfilmekben szerepeljen egészen addig, míg meg nem jelenik az idősebb nemzedékből valaki, aki manipulációja és hazugságai révén eléri, hogy pozitív színben tűnjön fel az, ami teljes mértékben elfogadhatatlan.
A film egyébként az első kockájától az utolsóig arról szól, hogy a férfi főhős, Mickey (Simon Rex) hogyan manipulálja környezetét. Korunk kőkemény kritikája, amit a mozivásznon látunk: egy végtelenségig züllött ember bármihez fog, mindent bemocskol. Némi vigasz, hogy a film végén a környezete fellázad ellene, és méltó módon elbánik vele, de a film utolsó kockáiból látjuk, hogy ő persze semmit nem ért, semmit nem tanult abból, hogy megleckéztették.
Arról már nem is beszélve, hogy hiába kapott még egy esélyt a párjától, nem képes élni vele, nem képes az önkontrollra, nem képes arra, hogy a saját, végtelenül önző világán túl bármit is felfogjon és megértsen az életben. Így viszont ott végzi, ahová való: a szemétdombon.
Legújabb podcastunkban egy könnyed reggeli beszélgetés során két kritikus, Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós beszélget a filmről.
Borítókép: részlet a filmből (Fotó: Pannonia Entertainment)
