Olyan előadás látható a felújított Operaházban, amely a fiatalokhoz is közel viszi az opera műfaját. A XIX. század elejéről a XX. század közepére helyezte át a történetet Ókovács Szilveszter rendezése, amelyet az ötvenes évek korszakára jellemző díszlettel és a jelmezzel tett egyértelművé Lisztopád Krisztina látványtervező. Érdemes kiemelni, hogy Kesselyák Gergely vezényletében az Operaház Zenekara kivételes bravúrral játszott, miközben különféle hangeffektekkel, modern harcok zajaival, ágyúdörgéssel és gépfegyverropogással erősítették a darab drámai hatását.
A három felvonás mindegyike filmes – az operákra hagyományosan nem jellemző – képi világgal bír.
Az első felvonásban kiderül, hogy egy oltárkép mögé helyezett kamerával figyelik meg a szereplőket, amelyről a néző akkor értesül, amikor a szűz Máriát ábrázoló vásznat az érzéketlen katonák széthasítják. Ezzel a nézőt ki is zökkentik az előző jelenet idillikus szerelmi románcának hangulatából és a diktatúrák intimitást semmibe vevő érzéketlen világába taszítják.
A második felvonásban a közönség legnagyobb döbbenetére egy óriási tank áll a színpadon, ágyúját a nézőtérre szegezi. Ezzel a megoldással érzékeltetik az alkotók, milyen zsigerig hatoló félelmet érezhetett Tosca, miközben behízelgő hangon zsarolják, hogy elárulja a szerelmét. Scarpia (szerepében Kálmán Péter) a diktatúra minden manipulációs technikáját beveti áldozata megtörésére. Erről szól Tosca egyik legfájdalmasabb áriája is, amelyet Ádám Zsuzsanna opera-énekesnő valódi átéléssel ad elő.
A harmadik felvonásban az Operaház legmodernebb technikai újításait használja a rendező: a színpadot több szintre emelve bemutatja a diktatúra ikonikus helyszíneit, miközben a háttérben az 1956-os forradalom archív anyagait vetítik.
A rendező nagy hangsúlyt helyez arra a gondolatra, hogy a művészet – jelen esetben a filmművészet – egyaránt használható propagandának, de a valóság dokumentálására is.
Ám Ókovács Szilveszter még messzebb megy, mert ugyanez a filmfelvevő készülék rögzíti Tosca megerőszakolásának kísérletét is, amely felvételeket a címszereplő az önvédelemből elkövetett gyilkosság után magával viszi. A rendező a színházcsinálás lényegét ragadta meg mindezzel, mert egyrészt azt mondja, hogy a történelem ismétli önmagát, másrészt arra a veszedelemre is felhívja a figyelmet, hogy a művészet kétélű fegyver lehet. Becsaphatja, hazug módon manipulálhatja az embereket, de kiállhat az igazság mellett is. Így igazán hangsúlyossá válik az opera valódi üzenete: az ember sem a szerelmét, sem a hazáját, sem a hitét nem árulhatja el.
A páratlan és rendhagyó bemutatóról Oszlányi Gyöngyvér és Csejk Miklós véleményét hallhatják lapunk podcastjében.
Borítókép: Jelenet az előadásból (Fotó: Magyar Állami Operaház/Berecz Valter )
