Balhé lélektani pillanatban

A beat berobbanása és a tánczene közötti stílusbeli különbség megmutatkozott az 1963. május 3-án a Nemzeti Sportcsarnokban lezajlott első komolyabb megmozduláson, ami a hazai beategyüttesek összefogásával jött létre, „természetesen” a KISZ felügyelete alatt. Az esemény nem volt problémamentes, mert kisebb-nagyobb atrocitások érték a közönség részéről a zsűrin kívül a Benkó Dixieland Bandet is, amely az Illéssel, a Metróval vagy az Omegával összehasonlítva a fiatalok szemében már a maradiságot szimbolizálta, holott pár évvel korábban még kifejezetten a progresszivitást képviselte.

A Magyar Ifjúság az újságosstandon

Az ominózus Magyar Ifjúság-cikk szerint egy törpe kisebbség tudta megvadítani az egyébként konszolidált fiatalok egy részét, az Illés-zenekar pedig ennek a haszonélvezője lett. Ennek apropóján mikrofonvégre is fogták az együttes egyik névadóját és vezetőjét, Illés Lajost, aki azt mondta, hogy 

egyetemisták vagyunk, és számunkra érthetetlen a közönség ilyen viselkedése. Tény, hogy általában bennünket jól ismernek a budapesti fiatalok, szeretnek is, mert sokszor szerepelünk KISZ-rendezvényeken. De mitől vadulhattak meg?

Némileg saját magukat is degradálva azt nyilatkozta, hogy a zeneileg műveletlen hallgató könnyebben be tudja fogadni az általuk előadott zenét, mert a „luxemburgi stílus”, azaz az „elektromos tánczene” erős ritmikájú, egyszerű dallamvilágú. Szinte önostorozó módon gyakorolt önkritikát, amikor azt mondta, hogy „Én szégyelltem magam a legjobban, amikor Benkóék dixielandjét és Rozvadszki modern dzsesszegyüttesét kifütyülték, mert nagyon jók voltak. A luxemburgi – hozzájuk képest primitívebb zene…” Azért Illés Lajos mégis vette a bátorságot, és oda is szúrt egyet a könnyűzene akkori korifeusainak: „Akkor mondja meg már végre valaki, melyik fajta tánczene ízlésnevelő! A dixieland nem tánczene, a szving már unalmas. A Rádió Tánczenekarának szürke stílustalansága, vagy a hivatásos magyar tánczenekarok konzervativizmusa legyen számunkra irányt adó? Ott ültek az első sorban a könnyűzenei szakemberek. Diplomatikusan mosolyogtak, pedig sírniuk kellett volna.” A cikkei alapján is meglehetősen vonalas kommunistának számító újságíró, Komornik Ferenc éppen emiatt levette a keresztvizet Illésékről és a hozzájuk hasonló beatzenekarokról: „Zenei tájékozatlanságukat még magatartásuk deformálódása is súlyosbítja, és mint az Illés-zenekar a sportcsarnokban, kihívó, külsődleges hatásokkal gerjesztik a közönséget.” Innentől kezdve pedig már csak egy lépés, hogy a rajongótáborukat kriminalizálja: 

Ezek a rendbontó, huligánkodó, elfacsarodott ízlésű fiatalok nem a fiatalok tömegeit, a fiatalok ízlését képviselik. Annak a néhány száznak az igénytelenségét, kulturálatlanságát tükrözik, akik mindent majmolnak, ami feltűnő, ami kirívó, és magatartásukat is ehhez igazítják.

A párt hivatalos kultúrpolitikai álláspontját képviselő újságíró a cikk végén ki is mondta az utasítással felérő iránymutatást a zenekarok számára: „[…] szerény játékmóddal előadott, gazdag dallam- és harmóniavilágú számokkal kell szórakoztatniuk a fiatal közönséget”, mert szerinte ez az igazi, kulturált szórakozás. Elrettentő példaként az újság le is közölte azok nevét, akiket rendbontás, szabálysértés és garázda cselekedetek címszó alatt a Központi Rendészeti Bírságolócsoport felelősségre vont. Húsz–harminc nap elzárásra ítélték őket, míg a fiatalkorúakra – akiknek vezetéknevét monogramszerűen tüntették fel – „csak” pénzbírságot róttak ki, de sokatmondóan hozzátették, hogy még további nyolc személy ellen az eljárás folyamatban van.
A végére maradt a slusszpoén, kaphattak ugyanis a zenészek is a rendőrök áldásából: Benkő Lászlót, az Omega billentyűsét a sportcsarnokbeli koncert után bevitték a rendőrségre, és számos beatrajongóval együtt egész éjjel fél lábon állatták a falhoz szorítva, úgy, hogy mögöttük a rendőrkutyák ugrásra készen várták, hátha valamelyikük kidől a sorból. Ezen annak fényében nem csodálkozhatunk, hogy az állambiztonság már a Kádár-rendszer elejétől bevezette a titkos nyomozást a nagy koncerthelyszíneken, és erre a célra objektumdossziékat nyitott – így járt a Nemzeti Sportcsarnok is –, hogy első kézből értesüljön a fiatalok szórakozási szokásairól. Mai szemmel nézve azonban úgy tűnik, inkább ők szórakoztak a fiatalokkal.

Borítókép: A BME Rózsa Ferenc Kollégiuma, Bercsényi Klub. Nényei Tas, az Illés-együttes tagja (Forrás: Fortepan)