Ahhoz, hogy eljussunk a hivatalosan az V. kerületi kulturális szemle tánczenekari versenyének nevezett rendezvényig, sok víznek kellett lefolynia a Dunán. A hatvanas évek elején a kultúrpolitikai döntésnek megfelelően kezdtek gomba módra szaporodni a jellemzően az egyes üzemek vagy az egyetemek KISZ-bizottságai által kontrollált ifjúsági klubok, amelyek közül jó néhány óriási nimbusznak örvendett, mert a fiatalok kedvére való zenét játszottak ott a szintén a soraikból kikerülő, javarészt autodidakta módon a húrokat pengető muzsikusok. Ennek köszönhetően alig lehetett ezekre a helyekre bejutni, s ez persze a forró hangulatú koncerteken túlmenően tovább növelte legendájukat.
Kóbor János, az Omega frontembere erre így emlékezett: „Akkoriban már nagyon nagy népszerűségre tett szert az először még Zenitnek nevezett későbbi Metro együttes a Sztevanovity testvérek vezetésével. Nekik ott volt akkor még a jól bejáratott törzshelyük, ami később a miénk lett, a mai Centrál kávéház épületében lévő klubban. Ezt nemes egyszerűséggel Hordónak nevezte a korabeli ifjúság. Ugyancsak a Belvárosban, a Petőfi Sándor utcában, majd a XI. kerületi Bercsényi utcai műegyetemi klubban játszott az Illés, kezdetben még a Szörényi testvérek nélkül, Illés Lajos és testvére, Karesz vezetésével. Hozzájuk is csatlakoztak egyetemisták, Farkas Ádám, Halász Öcsi és Nényei Tas. Ez a két zenekar jelentette a párhuzamos alternatívát mellettünk az egyetemista és gimnazista rétegnek, és futótűzként terjedt a hír, hogy ez a három banda merőben új stílusú zenét játszik. A Sankó és a Scampolo is iszonyúan népszerű volt, és ez volt az az időszak, amikor a Benkó Dixieland Band ugyan népszerűsége csúcsán állt, de még nem kezdett el rock and rollt játszani, amivel kielégíthette volna nagyobb tömegek igényét. Ezen a májusi össznépi koncerten viszont a közönség nem volt vevő a dixielandzenére, kifütyülték, megdobálták őket, és ekkor derült ki számunkra is egyértelműen, hogy a beatzenekaroké a jövő. Ez volt az a lélektani pillanat, amikor már a sajtó, igaz, még csak minimális szinten, de elkezdett foglalkozni ezzel az új jelenséggel, megjelent egy-két cikk a beatről az Esti Hírlapban és a Magyar Ifjúságban. A fesztivál végén a Metro és az Illés kapott díjat, mi nem (erre Kóbor János rosszul emlékezik, az Omega is kapott díjat – a szerk.), ők ekkor egyértelműen népszerűbbek voltak nálunk. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a női énekesünk, Koncz Zsuzsa miatt mi játszottuk vokalitás szempontjából az ott fellépők közül a legkorszerűbb zenét. Az Illés nemigen játszott ekkor énekes számokat, legfeljebb Illés Lajos és Körmendi János dobos énekelt el egy-egy Fats Domino-számot. Annyi hozadéka viszont mindenképpen lett számunkra ennek a rendezvénynek – a médiamegjelenésen túl –, hogy egyre több helyre, vállalati bulira, szalagavatóra, gólyabálokra hívtak meg bennünket.”
Az 1963. májusi „nagy balhé” a korabeli visszaemlékezések szerint igazi „liverpooli hangulatban” telt, és sokak szerint ez volt az első, politikai hangoktól sem mentes demonstráció 1956 után Magyarországon.
A nemzeti sportcsarnokbeli megméretés azért is rocktörténeti pillanat volt, mert a zenekarok addig még soha nem léptek fel egymás után egyazon színpadra (persze jól ismerték egymás munkásságát, hiszen „hírvivőik” ezekről tudósítottak), most viszont – valószínűleg egymás hatásait is erősítve – a közönséget extázisba hajtották annak ellenére, hogy ezt a KISZ egyáltalán nem így képzelte el. Utóbbinak inkább az volt az elképzelése, hogy a dzsessz után a beatet is domesztikálja, és mintegy kifogva a szelet a beatzenekarok vitorlájából, felhasználja őket a maga népszerűsítésére. Ez 1963-ban még csak részben sikerült, később aztán nagyobb eredményt értek el ezen a téren. A sportcsarnokban – ahol a küzdőtér két végén állították fel a színpadokat, amelyeken felváltva játszottak a kedvencek – azonban még nem voltak urai a helyzetnek, annak ellenére, hogy addig nem látott létszámú rendőri készenléttel fogadták a rajongókat, akik – talán a két nappal korábbi május 1-jei felvonulási táblákat is felhasználva – kedvenceik nevével ellátott feliratokat emeltek a fejük fölé, miközben skandálták a rigmusaikat, és az Egy nehéz nap éjszakája című Beatles-filmből ismert módon sikítoztak, hajukat tépték, ujjaikat harapdálták, és persze fütyültek, tapsoltak, dobogtak a lábukkal. Volt néhány ajtótörés is, valószínűleg a tumultuózus jelenetek miatt, odabent pedig a rendszerhez hű pártapparatcsikok és a monopolintézmények képviselőinek zsűribe delegálása borzolta a kedélyeket, ugyanis mások mellett Nagy Richárd, a KISZ budapesti bizottságának agitációs és propagandát felügyelő titkára (a későbbi tévéelnök), Bolba Lajos, a Magyar Rádió könnyűzenei gyártási osztályvezetője és Vértessy Sándor riporter – akit az Egészségügyi Minisztériumból (!) igazolt le először a Magyar Rádió, majd onnan a Medicina Könyvkiadó érintésével került 1962-ben a Magyar Televízióhoz – mérte fel a zenés szakma tudását.
Állítólag amikor a szovjetbarát Moszkva-parti esték felcsendült, még egy bakancs is landolt az asztalukon, ami híven jellemzi a korabeli felfokozott hangulatot. A cérna azonban az 1959-ben a felszabadulási seregszemlén első díjat nyert Benkó Dixieland Band fellépésekor szakadt el: az Illés rajongói megdobálták őket tojással és paradicsommal, és a zsűritagok egyikét-másikát, még Nagy Richárdot is ki kellett menekíteni a rajongók dühe elől.
A forradalmi hangulat aztán odakint az utcán is folytatódott a koncertek után, ugyanis a Thököly úton a Magyar Ifjúság cikke szerint
visszataszító jelenetekre került sor. A fiatal közönség egy elenyésző, hangos csoportja fütty- és almacsutka-hajítási produkcióval tüntetett az Illés mellett, a többi zenekar ellen.
Az eset nem maradt megtorlatlanul: az Illést egy évre eltiltották a KISZ-rendezvényeken való részvételtől, ám a zenekar megtalálta a kiskapukat, ebben az évben többek között a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége és a helyi tűzoltóegyletek hívták meg őket fellépni.
