A találkozón a kötet bemutatása kapcsán előbb Szabó Lőrinc fordításával kezdődött a beszélgetés: honnan veszi a fordító a bátorságot, hogy e kiváló és a mai napig a köztudatban élő versek után is megpróbálja újrafordítani Shakespeare szonettjeit? Fazekas Sándor fordító egy egyetemi kurzusára hivatkozott, ahol a verseket mindig az angol verzió alapján elemezték, és ha Szabó Lőrinc szövege került szóba, a kurzusvezető mindig azt mondta, hogy bár nagyon szép versek, az eredetiben más van. A 154 szonett újrafordításához a Magyar Művészeti Akadémia három plusz egy éves alkotói ösztöndíjat nyújtott: ezt a munkát nem lehetett volna mellékállásként vagy hobbiként elvégezni. A kötet bemutatójáról, a közönségtalálkozóról a FEOL tudósított.
Mint a beszélgetésen elhangzott, Szabó Lőrinc a szövegeket a saját képére formálta, tulajdonképpen Shakespeare-ből egy nyugatos költőt csinált. Ez tette a szonetteket a versolvasók kedves olvasmányává, de ez a nimbusz az idő teltével megkopott. A találkozón a friss megközelítés létjogosultságát több szonetten keresztül, más-más szempontok szerint igazolták.
Ahogy a tudósításban írják, Fazekas Sándor a Szabó Lőrinc nyomán haladó fordítókkal szemben egy gazdag jegyzetapparátussal ellátott, „tudós” fordítást készített, amely igyekszik a saját korának elsődleges kontextusába visszahelyezni a művet: nem csupán a kortárs szonettekkel helyezi párhuzamba a szövegeket, hanem Shakespeare drámáival is, ezzel fényt vetve a bárd színpadi életművére is.
A kötet bemutatóján kiderült az is, hogy Shakespeare-re jellemző volt a többértelműség, így ahol erre volt lehetősége, a fordító megtartotta ezt, ahol viszont ezt nem lehetett megvalósítani, ott a jegyzetek segítségével hívta fel a figyelmet a többféle értelmezhetőségre. Nagyobb eltérésnél a fordítás jegyzetekben prózafordítást is adott, így kerülte meg a fordítói önkényeskedést. Fazekas a korábbiaknál formahűbb értelmezéseit a közönség nagy szimpátiával fogadta.
