A Cseresznyeág című írás főszereplője Hong mester, a művészi kifejezés tökéletességére törekvő festőművész, aki kizárólag cseresznyeágat fest. A hetvenedik életévét betöltött mester monológ formájában fejti ki, miért ragadt le a cseresznyeág minél tökéletesebb ábrázolása mellett. Bár megnősül, gyerekei vannak, de igazán erre az egyetlen célra összpontosít, és közönyös az iránt, hogy elismerik munkáját vagy sem.
A cseresznyeág szerepe a műben
Beszélgetésünk során Pusztay János a művészeti ágak közötti átjárásról, ezek együttműködéséről, majd támaszkodva az észt kisregényre, arról beszélt, amikor művészek alakítanak ki véleményt más művészeti ágakról, illetve a kánon szerepét is kifejtette. –
Amikor az egyik művészeti ág adja a másiknak az ihletet, legelsőnek talán az irodalomra gondolhatunk – emeli ki a professzor. – Ilyen például, ha verseket zenésítenek meg, vagy ha az irodalom akár egy új zenei műfaj bevezetéséhez járul hozzá, gondoljunk a Liszt meghonosította szimfonikus költeményre.
Vagy amikor irodalmi alkotás egy másik művészeti ág dicséretének, méltatásának eszköze, ilyenek például Illyés Gyula Lisztet, Bartókot köszöntő költeményei. Mindezek a reflexiók az alkotóknak a művésztársról vagy annak műveiről kialakított véleményt tükrözik, s talán kivétel nélkül dicsérő, elismerő jellegűek, pozitív irányban elfogultak. Olyan alkotókról írnak, akik benne vannak a kánonban–hangsúlyozza. Majd kifejti véleményét, arról, hogy a kánon kialakítása közös pont a szakértők és a művészek, tudósok véleményalkotásában. A kérdés, hogy ki határozza meg: a szakma, a kritikusok, a közvélemény vagy netán a politika. A kánon, vagyis egy adott szakmai közeg általánosan elfogadandónak tartott, megkérdőjelezhetetlen véleménye művészeti vagy tudományos teljesítményről, s ennek következtében művészek és kutatók besorolásáról. Ez művészet- és tudománypolitikai, hatalmi kérdés, amelynek ágbogairól szól Arvo Valton könyve. Pusztay János rámutat: a kánont, annak létjogosultságát, szempontjait többnyire az abból kiszorultak vonják kétségbe. Azok, akik nem tudnak, vagy még inkább: nem akarnak azonosulni vele, s vállalják a maguk útját, vállalva a kánonból való kizártsággal együtt járó hátrányokat is.
Valton hőse, a festőművész Hong ezt így fogalmazza meg azzal összefüggésben, miért nem állítja ki műveit: „Tisztában voltam értékeimmel és nem akartam függni a zsűri véleményétől, amelyik amúgy is a művészek befolyásos emberekkel való kapcsolatait veszi tekintetbe, vagy a maga baráti körét részesíti előnyben, amellyel együtt teázik, és nem a művek valós minőségét értékeli, ami gyakran csak a művész halála után derül ki a nagy művészettörténet ítélőszéke előtt.”
– Mert, s ezt már én teszem hozzá a magam prózai módján, az önértékelés helyességét esetleg csak az utókor igazolja vissza. Az alkotó szempontjából viszont ez csak annyit ér, mint népiesen szólva, halottnak a csók – szögezi le a professzor. Joggal teszi fel szerinte a művész a kérdést: – Milyen kívülálló ismerhetné azokat a csodás impulzusokat, amelyek megszülik a képeket, a zenét vagy a verseket? Valton festőművésze éppen ezért maga írta meg – mind kritikus, mind elismerő – véleményét alkotásairól, bár azokat nem hozta nyilvánosságra. Arról nem is szólva, hogy a divatok változnak vagy el is tűnnek, akár a művészetben, akár a tudományban.
– A maga útját járó alkotó, legyen művész, vagy tudós szinte törvényszerűen szembe kerül a fősodorral, s a fősodor meghatározta társadalmi véleményalkotással. A maga igazában biztos alkotó, ha zavarja is ez a viszony, nem hátrál meg. Azonban sokan, a tehetségesek közül is, a kényelmesebb és jövedelmezőbb utat választják. Ezt fogalmaztam meg sok évvel ezelőtt – intésül a fiatal nemzedéknek – ilyenképpen:
a boldoguláshoz bőven elég besimulni a sorba, ha boldog akarsz lenni, önmagad útját járd. Valton regénye egy ilyen művészről szól, nem minden tanulság nélkül
– foglalta össze Pusztay János.
