– Milyen zenei, színházi előadásokra készül mostanában?
Tavaly augusztusban indult útjára a Mi van a zsebemben? című zenei projekt, amelynek keretében a saját szerzeményeimet – dalaimat, verseimet – és a számomra fontos művek feldolgozásait adjuk elő, amellyel a Városmajori Szabadtéri Színpadon lesz egy nagyobb koncertünk június 23-án. Eddig csak duó- és trióformációban láthatott minket a közönség, most viszont egy teljes zenekarral lépünk majd színpadra.
Tempfli Erik Artisjus-díjas zeneszerző és zongorista ül majd a billentyűknél, hegedűn egy szintén Artisjus-díjas jazz-hegedűművész, Frankie Látó működik majd közre, illetve Fonay Tibor, Junior Prima, Fonogram-díjas bőgős és Tar Gergely, egy zseniális ütőhangszeres előadóművész teszi teljessé a csapatot. Az említett koncert után megyünk majd a nyíregyházi Rózsakert Szabadtéri Színpadra, a Szarvasi Vízi Színház színpadára, aztán majd a Bánki Nyárra és a Kultfesztre is, úgyhogy igazán útjára indul ez a szerelemprojekt. A két évvel ezelőtt született első szólólemezem, az Ez van, ez! után most egy újabb album is készülőben van, közben a szegedi Dóm téren a Rebecca című musical július 26-i premierjére készülünk, Béres Attila rendezésével. Mellette pedig játszom a Játékszínben, a Madách Színházban, a Budapesti Operettszínházban, a Cziffra Fesztivál keretein belül is több fellépésem van, úgyhogy akad feladat bőven, nincs okom panaszra.
– Jut ideje a feltöltődésre is?
– Igyekszem erre is odafigyelni. Utazni nagyon szeretek, nemrég Máltán jártam, ami igazán elvarázsolt. De a közönség visszajelzései töltenek fel leginkább. Egy-egy koncert vagy színházi előadás után sokan ottmaradnak dedikálásra, közös fotóra. És ilyenkor nagyon jó érzés látni azt a hatást, amit a közönségből kiváltottunk az előadással. Csillogó szemekkel, őszinte hálától ragyogó arccal jönnek oda gratulálni. Ezekért a pillanatokért éri meg éjt nappallá téve tervezgetni, tanulni, gyakorolni.
– Talán kevesen tudják, hogy etnográfia és muzeológia szakon diplomázott a Debreceni Egyetemen. Hogy esett erre a szakra a választása?
– Érettségi után első helyen a Színművészetit jelöltem meg, de oda akkor nem sikerült bekerülnöm. A második helyen a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara állt. Eredetileg kulturális antropológiát szerettem volna, de abban az évben olyan szak nem indult. Így esett a választásom az etnográfia szakra.
Egyébként a hagyományőrzés, a népművészet gyerekkoromtól jelen volt. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei település, ahol felnőttem, Ajak jelentős hagyományőrző múlttal rendelkezik, jellegzetes népi kultúrája van: az ajaki lánytánc, az ajaki viselet egyaránt ismeretes. A hagyományőrzés ott már az óvodában elkezdődik.
Már akkor népviseletben adtunk elő különböző gyerekjátékokat, majd utána általános iskolában néptáncos is voltam, a Kaláris táncegyüttesben. Ezek meghatározó élmények voltak az életemben.
– A közelmúltban az ideje jelentős részét a Sztárok a páston című, vívást népszerűsítő rendezvényre való felkészülés töltötte ki. Azonnal igent mondott a felkérésre?
– Nagyon örültem, hogy rám is gondoltak a szervezők, és egy percig sem volt kérdés számomra, hogy élek ezzel a páratlan lehetőséggel. Már csak azért is, mert – bár többek között a színháznak köszönhetően bele-bele kóstolhattam ebbe a sportágba – ilyen közelről még nem találkoztam a vívás tudományával. Ez itt most a mély víz. Számomra fontosak az új impulzusok, az új ingerek, szeretek időnként kilépni a komfortzónámból. Ráadásul a vívást egy kiváltságos sportnak tartom, és nagyszerű lehetőség, hogy egy kicsit komolyabban is kipróbálhatom magam benne. Azt nem mondanám, hogy ennyi idő alatt megtanultam párbajtőrözni, de talán az alapokra sikerült szert tennem.
– Pozitív élményt nyújtott a felkészülési folyamat?
– Mindenképpen, bár még korántsem ért véget. Szerintem egészen május 23-ig, a pástra lépésig fog tartani a felkészülés. Sosem gondoltam volna, hogy nekem egyszer saját, magyar színekben pompázó szettem, párbajtőröm, sisakom, teljes felszerelésem lesz otthon a szekrényben. Ráadásul bármelyik vívóterem nyitott kapukkal várt bennünket a felkészülés során.
Egy teremben gyakorolhattunk a világklasszisokkal, olimpikonokkal, és mindannyian nagyon kedvesek voltak velünk. Arról nem is beszélve, hogy Szász Emese, a sportág egyik legkiemelkedőbb magyar, világklasszis képviselője volt a mentorom és edzőm is egyben, aki minden szempontból csodálatos nő. Mint családanya, mint sportoló, mint ember egyaránt inspiráló. Hiszem, hogy nem véletlenül találkoztunk. Úgyhogy egy csepp kétségem sem maradt afelől, hogy valamilyen formában a későbbiekben is folytatni szeretném a vívást.
A mozgás amúgy is mindig fontos volt számomra. Manapság nagyon sokat dolgozunk a pszichénkkel, mentálisan nagyon elfáradunk, a testünket ugyanakkor sokkal kevesebbszer izzasztjuk le. És itt most nem arra gondolok, amikor felcipelsz húsz kilót az emeletre, mert bevásároltál, hanem arra a sportra, amit tényleg saját magadért, az egészségedért űzöl. Erre egyre kevesebb idő jut, pedig ugyanolyan fontos odafigyelni rá, mint a mentálhigiénénk állapotára.
– A vívástechnikán túl mit tanított önnek ez az időszak?
– Megtanultam nem hezitálni, hiszen olykor tizedmásodpercek alatt kell meghozni egy döntést. Egy kitörés és már szúrsz is. Nincs idő töprengeni, vagy azon gondolkodni, ez most fájni fog, akár nekem, akár az ellenfelemnek.
A merészséget, határozottságot, előrefelé törekvést, harciasságot mind-mind felerősítette bennem a vívás, és ezeknek a mindennapi életben, sőt szakmai téren is hasznát vehetem majd.
