A táj egy érzelmi entitás
Mitől válik valami tájjá egyáltalán, attól, hogy ott van egy szemlélő is? – vetette fel a témát a Magyar Nemzet Videa-csatornáján látható adásban a műsorvezető, Viola Szandra.
A fák, a hegyek, meg a dombok matematikai összege nem adja ki a tájat. A táj az egy érzelmi entitás. Tájat csak az ember tud látni
– fogalmazta meg saját tájdefinícióját Végh Attila, aki a tájakról szólva külön is kitért az Alföld nevezetességeire, szépségeire.
– Az emberek általában úgy látják a pusztát, hogy szép vagy Alföld, legalább Petőfinek szép. Ezt azok mondják, akik nem ismerik
– kezdte az Alföldhöz való viszonyának fejtegetését Végh Attila, majd igyekezett az Alföld misztikus arcát is megmutatni, amit elmondása szerint azért nehéz megtenni, mert már a puszta szó hangalakja is a pusztulással függ össze. – Gyakran megyek oda nemcsak filmezni, hanem a daruvonuláson is mindig ott vagyok például, az nekem egy rítus egy-egy őszön. Olyan kétszázezer körüli daru megy át a Hortobágyon, de nem csak átvonul, hanem gyakran hónapokig ott időznek ezek a madarak – mesélt a szerző egyik legkedvesebb, alföldi, őszi elfoglaltságáról.
„Nagyon óvatosan kell bánni a drónnal”
Ezután Viola Szandra a drónnal készített képekről és azok mondanivalójáról érdeklődött, az iránt tudakolózva, hogy mennyiben változtathatja meg a táj belső átélését az, hogy ennyire fentről tekintünk rá.
„Amikor az első drónomat megvettem és kimentem vele a Börzsönybe, akkor olyan atavisztikus élmény lett úrrá rajtam, hogy attól kezdve minden nap kimentem, és bármit fölvettem, minden nagyon tetszett, mert annyira döbbenetes ez a teljesen más látószög. El kellett telnem egy csomó, kicsit egyhangú képpel, hogy fák fölülről, aztán megint fák fölülről, előre megyünk drónnal, körözünk drónnal, és mindig fák fölül. Szóval el kellett telnem, hogy rájöjjek, hogy ez így, önmagában még nem annyira izgalmas. Azóta igyekszem a drónt is másképp kezelni, tehát kicsit érdekesebben, de szerintem itt az a legfontosabb kérdés, hogy mit akar az ember kifejezni. Az, hogy valamifelé közeledünk, vagy valamitől távolodunk, az teljesen másról szól, tehát más hangulatot, más gondolatokat ébreszt. Nagyon óvatosan kell bánni a drónnal, és nem szabad túlzásba vinni ezt a dolgot” – jelezte Végh Attila, akitől a műsorvezető azt is megkérdezte, hogy melyik a legkedvesebb tájegysége.
A szerző választása a Zemplénre esett, amelyet az egyik kedvencének nevezett. – Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy ott nincsenek turisták. Szinte senki nem jár ott. Napokig lehet ott sátorozni úgy, hogy emberrel találkoznál. A másik pedig, hogy
néhol olyan érzésem van, mintha Erdélynek a bükköseiben járnék
– adott magyarázatot a választására Végh Attila.
A zseni mint ambivalens lény
Ezután a szerző Halálcsillag című esszékötete terelődött a szó, amelyben szintén fontos ihlető forrásként szolgálnak Magyarország ikonikus helyei. „Halálcsillag című könyvedben a Tokaj partján üldögélve egy lánynak kezdted el a csodálkozás-elméletedet kifejteni, amelyből kiderül, hogy a zsenik miért voltak képesek életük végéig a csodálkozásra” – hozta szóba a műsorvezető a Halálcsillag című esszékötet egyik jelentős témáját.
A zseni ambivalens lény, egyszerre vénember, egyszerre vén bölcs és csecsemő. Tehát mindenre képes úgy rácsodálkozni, mint hogyha akkor találkozna vele először. Például Rilke versei jutnak eszembe. Mélyre tud lemenni. Pont, mint egy csecsemő, de olyan bölcsességgel, mint egy aggastyán
– fejtette ki Végh Attila, aki – mint elárulta – a Halálcsillag című kötetében többször is foglalkozik Nietzsche A tragédia születése című művével, hogy aktualizálja annak motívumait.
– Vannak jelenségek manapság, amikből kitetszik, hogy hányféleképp lehet megtagadni Dionüszosz szellemét. Az egyik ilyen például az individualizmus. Dionüszosz többek között a kollektív összeolvadásnak az istene. Na most van egy ilyen liberális nézet manapság, miszerint csak az én az, amely valóban létezik, minden más, hogy család vagy nép az fikció, tehát ezek hülyeségek. Az én szabadsága a legfontosabb, csak arra kell törekedni és minden más elhanyagolható. Most ezzel szemben én úgy gondolom, hogy
az én nem létezik, ha nincs egy nép mögötte, vagy nincs egy anyanyelv mögötte, nincs egy közössége, amiből ő jön.
Dionüszosz megtagadásának a másik módja amikor az ember tagadja a mámort, ma ilyen hiperracionális életet élünk, és így minden túlságosan át van nagyon gondolva – fejtette ki gondolatait Végh Attila azzal kapcsolatban, hogy a modern idők hogyan próbálják kikezdeni Dionüszosz örökségét.
