– Január 29-én ősbemutatóval várja a közönséget A Zongora-sorozaton a Müpában, Introduction and variations on a theme „Boci, boci …” című műve ugyanis először hangzik el. Mindig vannak határfeszegető projektjei, ez is az, most egy gyermekmondókát épít be a kompozíciójába. Honnan jött az ötlet?
Azt hiszem, egyértelmű, hogy a darab fókuszában a zenei humor áll. A célom mindig az, hogy olyan művet komponáljak, amely nemzetközileg is megállja a helyét, s amelyet mindenki ért. Ez erre a műre is igaz, azzal, hogy a magyaros fűszert igazából csak mi értjük.
Míg nekünk ez a dallamocska mond valamit, talán mosolyra is késztet, addig külföldön nem tudnak jelentést társítani hozzá. De a darabnak mindenképp meg kell állnia a helyét a gyermekmondóka ismerete nélkül is.
– Ez a motívum többször visszatér a kompozícióban?
– Igen, a címében is benne van a variáció szó, a téma tehát többféleképpen köszön vissza a darabban. Már a bevezetés is egy zenei humor, de fontos, hogy ez nem vesz el a mű komolyságából. Ez a kettősség végig tetten érhető, és nem mellékesen technikailag is egy igen nehéz darabról van szó. Maga a téma néha picit érthetőbben, máskor rejtetten, de észrevehető formában jön elő.
A kompozíció igazi zenei értéke pedig abban rejlik – amely egyben nagy kihívás is –, hogy ezzel a primitív témával olyan variációkat tudjak létrehozni, ami érdekes, aminek van mélysége.
– A komponálás végtelen szabadság, ugyanakkor struktúrákba zárt szabadság. Ön szerint hogyan viszonyulnak egymáshoz ezek a fogalmak?
– Az első inspiráció a szabadságból jön, a lélek képzelőerejének a szabadságából. De ez feltétlenül igényel egy rendet is, amelyet egy kompozíciónál például a struktúra tud megadni. A szabadságot nem annyira nehéz struktúrába zárni, sokkal nehezebb értéket, maradandó értéket létrehozni. Ez az érték a lélek rendezettségének és mélységének az értéke. Hogyha ez megvan, akkor ehhez képest a forma és a struktúra már könnyebb. Másfelől, ha nem az érték felől nézzük, hanem technikai szempontból, racionálisan, akkor nagyon nehéz a forma és a szabadság összeegyeztetése.
– Min múlik a tökéletes egyensúly, az, hogy meglegyen a harmónia egy kompozíción belül?
– Ez egy nagy stiláris érzékenységet igényel, ami az egész komponálás fundamentuma. Elengedhetetlen az arányérzék, és mindennek a legmélyén a már említett lelki-zenei érzékenység áll.
– Ez alkalommal is a saját maga által fejlesztett zongorán fog játszani. Mi volt az a belső igény, ami indukálta ennek a hangszernek a megszületését?
– Elsősorban a hang minőségének az igénye. Másrészt a stabilitás.
A tradicionális hangszerek rendkívül sérülékenyek, elrepedeznek, tönkremennek, ennél a zongoránál nincs így, hiszen kevesebb karbantartást igényel az elődeinél.
Ez a két szempont volt a fő hajtóerő. A munkánk eredményeképp pedig egy olyan hangszer született, amely erőteljes, tiszta, egyenes hangon szól, nagyon gazdag a felhangrendszere, és a hang lecsengési ideje is megnőtt.
– Ennek a zongorának a romantikus és még inkább az impresszionista repertoár, valamint a jazz áll a legjobban, mert sokkal jobban zeng, nagyobb és csengőbb a hangja, mint a hagyományos zongoráknak – írták egy cikkben, hozzátéve: ez ugyanakkor hátrány lehet az 1800 előtt született műveknél.
– Az első megállapítás helytálló, arra pedig, hogy az 1800 előtti zenék lejátszására kevésbé alkalmas ez a hangszer, azt tudom mondani, hogy ez zongoristafüggő. A zongora nem játszik magától, kell hozzá egy művész, aki érzékeny, akinek van stílusismerete és hangszerkezelési technikája. Ez ennyire egyszerű. A többől kevesebbet könnyű csinálni, a kevesebből viszont nem lehet több. Hogyha egy hangszer gazdagon és nagyot tud szólni, akkor kevesebbet mindig könnyű játszani, de ha nem tud egy bizonyos szint fölött énekelve vagy szépen csengeni, akkor ott van egy határ. Ez szubjektív, de én jobban szeretek Bachot és egyéb, az 1800-as évek előtt komponált zeneműveket is ezen a hangszeren játszani, mert szebben szól, a rövid hangokat könnyű játszani rajta, kevesebb pedált használni, vagy az engedést egy picit visszafogni, szintén könnyű, ugyanakkor megvan benne az a „lóerő”, ami jólesik és jól is áll, még a korábbi zenéknek is.
– Milyen a Bogányi-zongora reputációja, és kik a vásárlóközönség?
– Rendkívül jó a reputációja. Én nem tudok úgy játszani rajta, hogy ne a hangszer vigye el a nagyobb sikert. És ezzel mások is így vannak, akik koncerteztek az új zongorán. Persze vannak kritikus hangok, amelyek egy része igaz is. Ez mégiscsak egy folyamat.
Nem azt mondtuk, hogy mostantól kezdve itt a tökéletes, és ennél nem lehet jobb. Ebben a hangszerben is vannak filcek, amelyek kopó alkatrészek, de nem is az volt a szándékunk, hogy megfosszuk a zongoratechnikusokat a munkájuktól, csak hogy megkönnyítsük azt.
A vásárlóközönség pedig nagyon vegyes, van hangszerünk Nigériában, vannak jachtokon, tendenciózusan pedig talán az Egyesült Államok a legnyitottabb erre a zongorára.
– A technológia mellett az esztétikum, a dizájn is sokat nyomhat a latban egy-egy vásárláskor.
– Ez egész biztosan így van. Nem titkolom, nagyon szeretem, ha valami szép és elegáns, ha úgy modern, hogy közben klasszikus értékeket képvisel. Feltétlenül szerettem volna a hangszert egy új köntösbe is öltöztetni, nemcsak a hangját és a struktúráját, hanem a külső megjelenését is újjávarázsolni. Örülök, ha van olyan, aki a külseje miatt szeretné megvásárolni, persze a kettő együtt működik a legtökéletesebben, mert a technológia és a kivitelezés egymást erősítik. Nemrég voltam Kínában egy zongoramúzeumban, ahol láttam néhány olyan hangszert, amely kizárólag a látvány miatt született. Visszatetsző volt… Egy régi zongorára ráhúzni egy teljesen modern, tetszetős köntöst? Nekem ez sántít, ez maximum egy érdekesség tud lenni, amire az ember ránéz, 15 másodpercig érdekli, aztán továbbmegy. Nálunk nem így van,
a hang és a konstrukció volt az elsődleges, minden más csak ezután következett.
Persze a dizájn is fontos volt, nem beszélve arról, hogy ez is a hangnak lett alárendelve, hiszen a tető és a lábak kialakítása is hozzájárul a hangminőséghez.
– Koncertjein a zeneirodalom legnagyobb remekműveit, nehéz, komplex darabokat játszik. Folyamatosan a csúcson kell lenni, már ami a gyakorlást illeti. Ez napi hány óra játékot igényel?
– Sokat, és ez nem könnyebb, ahogy halad az idő. Úgy fogalmaznék, hogy egy kicsit másképp nehéz, mint régen, és egy kicsit másképp könnyű, mint régen. Ami nem változik, hogy ugyanúgy „bele kell tenni kilométert”. Ma már gyakoroltam két órát, és a beszélgetésünk után megyek is vissza. Ezek a művek igénylik a maximális felkészültséget. És ez még mindig kevés. De az már lelki ügy, hogy mennyire tud az ember mélyen azonosulni az adott művel vagy újrateremteni azt.
