Minden nap vizsgázunk a közönség előtt – vallja a Jászai Mari-díjas Gubik Petra

Jászai Mari-díjjal ismerték el munkásságát, de számára a siker nem egyetlen pillanatban mérhető. A folyamatos útkeresés, a műfajok közötti átjárás és a közönséggel való élő kapcsolat jelenti pályája lényegét. Gubik Petra színésznővel, énekesnővel a mostani díj jelentőségéről, a hivatás felelősségéről, valamint a sokszínűség kihívásairól is beszélgettünk.

Gubik Petra színésznő, énekesnő Fotó: Kurucz Árpád

– Márciusban vette át a Jászai Mari-díjat, ami a pálya egyik fontos mérföldköve. Önnek mit jelent ez az elismerés?

A Jászai Mari-díjas színésznő szerint minden elismerés egyfajta nagyító alá helyezi az embert (Fotó: Kurucz Árpád)

– Minden díj egy kicsit megállítja az embert. Ilyenkor visszanézek az eddig megtett útra: honnan indultam, és hová jutottam. Szükség van ezekre a pillanatokra, mert a mindennapi rohanásban sokszor nincs idő megélni sem a sikereket, sem a kudarcokat. Az élet ilyenkor valahogy mégis megállít, elgondolkodtat. Egy ilyen visszajelzés azt sugallja, látható a munka, amit az ember minden nap hivatásaként űz. Jó érzés, hogy a tiszta művészet képes ilyen láthatóságot elérni.

– Egy ilyen rangos kitüntetés felelősséget is jelent. Mennyiben változtatja meg a saját mércéjét?

– Minden elismerés egyfajta nagyító alá helyezi az embert. Ez azonban inkább kellemes teher, minőségre kötelez. Amikor gyerekként a színház felé fordultam, sosem a díjak lebegtek a szemem előtt, csak azt kértem a Jóistentől, hogy adjon lehetőséget nekem arra, hogy azt csinálhassam, amit szeretek, ami iránt elhivatottságot érzek. Mindent összevetve úgy vélem, jó döntést hoztam, amikor ezt a szakmát választottam. Ez a pálya sok áldozattal, lemondással jár, de amikor az ember azt érzi, hogy ő is része annak az alkotó közösségnek, amely értéket ad a világnak, minden értelmet nyer. Sokszor elgondolkodom azon, tud-e a művészet olyan értéket adni a társadalomnak, mint például az orvostudomány, a műszaki tudományok vagy a tanári pálya? Nekünk művészeknek sokat kell tennünk azért, hogy látszódjunk, minden nap vizsgázunk a közönség előtt. Nemrég Molnár Piroskával álltam a Rumbach utcai zsinagóga színpadán a PészahFeszten.

 Egy mély előadást készítettünk a zsidóság felszabadulásáról Ajtók címmel, amelynek azért ez lett a címe, mert az ajtók ott vannak a mindennapi életünkben, és mi döntjük el, melyik ajtón lépünk be vagy épp melyiket zárjuk be örökre. Ezek a döntések mind a sorsunkat, az életutunkat alakítják.

Molnár Piroskával közösen mentünk végig ezen a zenés útkeresésen, egy kiváló zenekar és homokrajz kíséretében. Ami ott a színpadon megszületett közöttünk és a közönség között, szavakkal nem lehet leírni, ezért érdemes ezt a hivatást csinálni.

– A közösségi oldalán azt írta: „ez a díj nem csak az enyém”. Kik azok a meghatározó emberek, akik nélkül nem tartana itt?

– A közönség a megtett útnak csupán a töredékét látja. A háttérben rengeteg munka, tanulás, bátorság és áldozat van. És ott vannak azok az emberek, akik végigkísérnek ezen az úton.

A családom nélkül biztosan nem tartanék itt, ők azok, akik minden helyzetben megtartanak, támogatnak. Ez egyfajta biztonság, és oltalom, ami semmihez nem fogható.

Emellett hálás vagyok azoknak a mestereknek, alkotóknak is, akik lehetőséget adnak, új kihívások elé állítanak, építő jellegű kritikával illetnek, mert ezekből sokat lehet tanulni, fejlődni. Gondolok még a kollégákra is, akikkel együtt játszhatok, akikkel minden pillanat öröm, önfeledt átlényegülés.

Gubik Petrának fontos, hogy olyan alkotókkal dolgozzon együtt, akik inspirálják (Fotó: Kurucz Árpád)

– Színház, zene, televízió – hogyan tartja egyensúlyban ezeket a különböző területeket?

– Mindig alaposan átgondolom a döntéseimet, de hiszek abban, hogy amire az ember igazán vágyik, az előbb-utóbb megtalálja. És azt gondolom, egy színésznek jót tesz, ha több területen is kipróbálhatja magát.

Ez a sokszínűség rengeteget ad, ugyanakkor nagyon fárasztó is tud lenni. Néha olyan érzés, mintha az ember sehová sem tartozna igazán, közben pedig mindenhova tartozik. Fegyelmet és folyamatos tanulást igényel, de engem ez tart mozgásban.

A lendület abból fakad, hogy olyan munkák találnak meg, amelyek inspirálnak. Persze néha elgondolkodom azon, hogy egyszerűbb lenne egyetlen dologra koncentrálni, de egyszerűen minden érdekel. Minden, amit valaha elvállaltam, hozzáadott a pályámhoz és ahhoz a személyiséghez, aki most vagyok.

– Nemrég mutatták be A séf című előadást a Játékszínben, amely egy könnyed vígjáték, mégis komoly színészi jelenlétet igényel. Mi fogta meg a darabban?

– A Játékszínnek van egy nagyon szerethető, családias légköre, ami közel áll hozzám. A Szente Vajk által rendezett A séf egy igazi vígjáték: lendületes, játékos, tele félreértésekkel. Mi pedig teljes komolysággal játsszuk ezt az abszurd történetet, amelyben egy naivát alakítok. A próbák alatt valódi közösséggé formálódtunk az alkotótársakkal, és nagyszerű érzés volt megtapasztalni, hogy a közönség mennyire vevő erre az energiára és az önfeledt szórakozásra.

– Mi az a téma vagy kérdés, ami most leginkább foglalkoztatja, és amit mindenképpen szeretne színpadra vinni?

– Van egy saját estem, a Mi van a zsebemben?, amelyet szeretnék tovább fejleszteni, augusztus 5-én az Újszegedi Szabadtéri Színpadon is bemutatjuk. Ez egy összművészeti produkció, amelyben a zene, az irodalom és a személyes történetek találkoznak.

Emellett új dalokon dolgozom, készül egy új lemez is, amely remélhetőleg még ebben az évben hallgatható lesz.

A színházban pedig több új bemutató is kilátásban van. Olyan előadásokban szeretnék játszani, amelyeknek van igazságuk, reflektálnak a jelenre. Fontos számomra, hogy olyan alkotókkal dolgozzak együtt, akik inspirálnak, és akikkel közösen tudunk gondolkodni a világról.