Rezeda Kázmér tökfőzeléket készített

Szóval két dolog volt tilos az ételekkel: imádni meg kidobni. Úgyhogy Kázmér csak titokban imádta a tökfőzeléket, fennhangon csak nagyon szerette. Az összes többivel.

Forrás: Shutterstock

„Ha új tatárhad, ha kufárhad 

özönli el a tiszta tájat, 

ha útaink megcsavarodnak, 

mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel, 

csak mondd a szókat, miktől egyszer 

futó homokok, népek, házak 

Magyarországgá összeálltak.”

Az új tatárhad és az új kufárhad stimmel, itt vannak, évtizedek, ha nem évszázadok óta, s mindezek ellenére a futóhomokok, a népek és a házak Magyarországgá összeálltak, a mostani tatár- és kufárhadak éppen azon vannak már megint, hogy ezt az összeállt Magyarországot szétszereljék, ennek a törekvésnek pedig számos fedőneve van, úgy is, mint „fejlődés”, „globalizáció”, „Európa” és „Európai Egyesült Államok”, no és persze liberalizmus, neomarxizmus, woke és gender. Úgy vagyunk ezekkel, mint a székely kapitány, amikor jelentik neki: – Kapitány úr! Az ellenség teljesen körülvett bennünket! – Pompás! Akkor minden irányba támadhatunk!

Eddig stimmel. No de ha Illyésnek igaza van, és a futóhomokok álltak össze Magyarországgá, akkor hogy került ide a kapor, életünk jó illatú, fölséges növénye? Mondják, eredetileg a Földközi-tenger vidékén volt otthon a kapor, mint annyi minden más is. Ide hozzánk pedig a római legionáriusok hozták be, aztán kerestek egy darabka földet, ami nem futóhomok volt, és a kapor itt maradt. Áldott legyen a római legionáriusok emléke!

Szerényi Gábor rajza

Egy másik iskola szerint Délnyugat-Ázsiából származik a kapor, vagyis a mai Irak, Irán, Jemen, Szíria, Szaúd-Arábia vidékéről. Nem egy békés, nem egy barátságos tájéka ez a világnak, de ha ez igaz, akkor nincs kizárva, hogy Xerxész egy nagy tál kaporszósszal a kezében várta, míg Ephialtész Leonidász hátába vezeti a perzsákat a Thermopülai-szorosban, hogy azután elevenen megnyúzza az áruló Ephialtészt és bőrét kitömje arannyal, mert ugye az árulókat mindig és mindenhol és minden korban nagyon megbecsülték, jó arra gondolni, hogy ma is, idehaza is elég sokan várnak nyúzásra.

– Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy kissé elkalandoztunk… – morfondírozott Rezeda Kázmér, aztán megillatolta a nagy csokor kaprot, melyet elővett a hűtőből. Mert valljuk be őszintén: a hétfő is, a kedd is a kaporról szólt elsősorban, és ezek szerint a szerda is a kaporról fog szólni, csak nem olyan furfangosan, kerülő úton, hanem nyíltan, egyenesen, vállalva a következményeket. Mielőtt pedig feltárjuk ezt a titkot, vessünk egy pillantást még egy fontos dologra, erre itt: 

A kapor jó szomszédja az uborkának, káposztának, hagymának. Távol tartsd a sárgarépától és a koriandertől, mert egymás fejlődését zavarhatják.

– Na most mondd, milyen bölcs ez a kapor! Erre akkor is ügyelni kellene, amikor a népek összeállnak, különösen manapság, a nagy, globális „willkommenskulturok” idején – morfondírozott még egy darabig Kázmér, azután feltárta a titkot. A titok pedig annyi csupán, hogy a tökfőzeléket is kizárólag a kapor végett szerette rajongásig Kázmér. Mert lássuk be, a tök önmagában elég bumfordi dolog, már a termés neve – kabak – is olyan, mint amikor a kocsmában a szeneslegények kötekedni akarnak. Ezt a bumfordi kabakot a kapor (Anethum graveolens) megszelídíti, megcsókolja, a kabak meg ettől a csóktól kezessé, asszonyossá és tündérien finomságossá változik. Ez lehet az oka annak, hogy Kázmér mindig dupla annyi kaprot használt a tökfőzelékhez, mint amennyi írva vagyon.

Így készült Kázmér tökfőzeléke: egy közepes fej fehér hagymát kevéske olajon megdinsztelt Kázmér, majd rávetett úgy másfél kilónyi gyalult tököcskét. Mikor levet eresztett, rávetette a két csokor apróra vágott kaprot. Mondom, kettőt. Nem egyet. Sózta és hagyta főni közepes lángon őkegyelméket, közben a turmixgépbe két nagy doboz tejfölt tett, három evőkanál lisztet, de csapottan, nem púpozva, ugyanis minden főzelék halála a túllisztezés, amitől betonkemény lesz és megáll benne a kanál. Ebbe is került még só, csipet bors és úgy két deci főzőtejszín, majd összeturmixolta Kázmér a gezemicét, s amikor a békésen egymáson rotyogó tök és kapor megpuhult, a nyakukba öntötte a gezemicét, még egyszer összerottyantotta, és kész. Fasírttal, tüktojjal – bármivel fölséges. A kapor végett.

A kaporszószhoz is két csokor kaprot vágott össze Kázmér. Aztán úgy két-három deci vízbe belepottyantott két erőleveskockát és felforralta. Ezt a műveletet annyira szégyellte, hogy megesküdött, soha, senkinek sem fogja elárulni, és majd mindenkinek azt hazudja, hogy rendes húslevesből merte a szükséges levet. Mert lássuk be, ez a leveskockadolog annyira modern, hogy kétségbeejtően barbár és parvenü. De hát nem lehet minden kaporszószhoz húslevest főzni. A Jóisten bocsássa meg.

Amikor felforrt a leveskockás lé, Kázmér lehúzta a tűzről, majd egy láboskában vajat olvasztott, abba került két csapott evőkanál liszt, amikor összeszerelmesedtek, kisimultak és elbarnultak, Kázmér belévetette a két csomag kaprot, majd felöntötte a leveskockás lével és vagy három deci főzőtejszínnel, sózta, kicsike szerecsendió is került bele, meg egy mokkáskanálnyi cukor, fél citrom leve, aztán az is összerottyant, és kész is.

Vacsoránál a család összevissza evett mindenfélét. Sárgadinnyét sonkával, sajtokat, sóskiflit vajasan téliszalámival. Kázmér pedig kecskesajtot mártogatott a hideg kaporszószba, és dörmögött hozzá, annyira jó volt. Aztán egy szelet prosciuttót is megkent kaporszósszal, és ahhoz is dörmögött. Aztán kiskanállal is evett egy kis kaporszószt, magában, és dörmögött. Aztán megkérdezte:

– Csináljak holnap kapros-túrós rétest? Vagy egy kis erdélyi ordás palacsintát sok kaporral.

– Akkor elköltözünk itthonról – felelte az asszony, Kázmér pedig látta a tekinteteken, hogy ez nem üres fenyegetés.

– Akkor pörkölt lesz...

A legmélyebb titokban pedig elhatározta, hogy magának csinál a pörkölthöz egy kis uborkasalátát. Tejföllel. És a tejfölben sok kapor lesz...  

Borítókép: Shutterstock