Rezeda Kázmér az erdő csirkéjével ismerkedett

Nem hasonlított semmilyen csirkére, és nem csak fagyott volta okán nem kotkodácsolt, nem tojt és nem kotlott.

Így aztán sárgagévagomba-orgiák kezdődtek Kázméréknál. Ám mielőtt rátérünk ezen orgiák részletezésére, vizsgáljuk meg közelebbről ezt a gombát, az erdő csirkéjét.

Latinul ugye Laetiporus sulphureus a neve…

– jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Kázmér, miután megnézte korunk lexikonában, a Wikipédián, és örült, hogy ettől majd szakértőnek és tudományosnak fog tűnni. – Ma mindenki szakértő és tudományos lehet, és pont úgy is nézünk ki… – tette hozzá gyorsan magában, és örült, hogy van benne képesség az öniróniára. Még.

Amúgy pedig, ha nem akarunk a mai világ igényei szerint szakértők és tudományosak lenni, sok érdekességet találunk a gévagombáról.

A Banyaerdőben például ezt olvashatjuk:

„Sokak által ismert és kedvelt, vagy épp ismert és utált gomba a géva – nem véletlen, ami öröm a gombásznak, bosszúság a kertésznek. A sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus) ugyanis egy barnakorhasztó taplóféle, ami előszeretettel támad meg beteg, sérült, gyengülő puhafákat, majd pár év alatt végez is velük.

Tavasztól őszig találkozhatunk vele, de rendszerint májusban, néha pedig ősszel is van egy csúcsszezonja, amikor tömegesen találkozhatunk vele: ártéri ligeterdőkben a leggyakoribb, de kertekben, lakott területeket is megjelenik. Fűzfán, nyárfán, akácok, de a gyümölcsfáinkat sem kíméli. (Még) élő és elhalt fán is megtalálhatjuk. Néha nem adja könnyen magát, előfordulhat, hogy úszni vagy mászni kell érte, sőt, azon kevés gombák egyike, amiket egy kenutúrán a hajóból is szedhetünk. Megjelenése igen jellegzetes, eleinte a purhabra hasonlít, sárga, puha, lédús, később nyelvszerű nyúlványokat növeszt, még később legyező alakban kiterül. Sokszor több termőtestet találunk egymás alatt-fölött zsindelyszerűen, melyek össze is nőhetnek. Azonosítása igen egyszerű, aki már látott gévát, máskor is megismeri. […] Szóval bármivel összekeverni tényleg nagyon nehéz – amiért mégis minden alkalommal fel kell vele keresnünk a gombaszakellenőrt, az nem is a faj meghatározása, hanem az ehetőség kérdése. A géva ugyanis csak fiatalon ehető, később fás, száraz, taplószerű lesz, ráadásul előfordulhat, hogy a kukacok is megtalálják. Legjobb akkor, amikor még csak a nyelvszerű nyúlványait növesztette, de a legyezővé kiterült példányok is fogyaszthatók még egy ideig.” 

Ez megnyugtató.

Szerényi Gábor rajza 

A Miskolci Gombász szűkszavúbb:

„Hús: fiatalon puha, lédús, később sajtkeménységű, végül szívóssá, rostossá válik. Fehér, fehéres majd sárgás színű, aromás illatú, savanykás ízű, idősebb korban keserű.

Előfordulás: áprilistól szeptemberig, élő és elhalt lombos fákon (főként fűzön, nyáron, cseresznyén vagy akácon) növő, gyakori faj. Súlyos károkat okozhat a faállományban.

Étkezési érték: a puha gomba fiatalon hőkezelés után ehető, később élvezhetetlen.

Megjegyzés: más gombafajjal nem téveszthető össze.”

Ez még megnyugtatóbb.

A Gombapont így értekezik:

„A sárga gévagomba az egyik legváltozatosabb módon elkészíthető gombafaj, és mivel nincs »gombaíze«, illetve kisütve például a csirkehúshoz hasonló, ezért olyanok is szívesen fogyasztják, akik egyébként a gombát nem szeretik. Kissé savanykás íze miatt felhasználás előtt érdemes egy órára tejbe áztatni, majd 5–20 percig előfőzni (leves, pörkölt készítése esetén az előfőzés nem szükséges). Gyakorlatilag bárhogy el lehet készíteni, mint a húst. Kirántva csirkehúsra emlékeztet. Elég fűszeres ízű, de nem gombaízű, ezért azoknak is ajánlható, akik nem szeretik a gombát. De lehet belőle készíteni pörköltet, darálva, töltelékként, töltött káposztába, töltött paprikába hússal vagy magában. Lehet rizottóba tenni, grillezni, pirítani, tojással összesütni, szalontüdőszerűen készíteni, sőt még tartósítani is télire.”

Pompás.

Az Aggteleki Nemzeti Park honlapján pedig ez a rendkívül figyelemreméltó megállapítás található:

„Kémiai reakciók: A kálilúg hatására nem történik reakció húson, a termőréteg pórusain és a kalapon sem.”

Kázmér ezen a ponton nyugodott meg végképp, ugyanis szinte sehová nem indult el egy üvegcse kálilúg nélkül, és így biztos lehetett benne, ha elvégzi a kálilúg próbát, semmiképpen sem érheti meglepetés.

Amúgy természetesen az angolok nevezték el a gévagombát az erdő csirkéjének (Chicken of the woods), s ha ezzel is tisztában vagyunk, már semmi sem állhatja utunkat, hogy megismerjük Kázmérék gévagomba-orgiáit. Mindenekelőtt azt szükséges tisztáznunk, hogy Kázmér nem áztatta tejbe a gévagombát, nem is főzte elő, sőt, odahaza még a kálilúg próbát sem végezte el. Kázmér egyszerűen, minden különösebb fakszni nélkül mindenféle ételeket készített a gévából, és egyik pompásabb volt, mint a másik. Fontos tudni, hogy mikor e sorokat írom, már napok óta gévagombát eszem, és mivel élek, úgy tűnik, Biri érti a dolgát, továbbá lehetséges, hogy még sincs feltétlenül szükség kálilúg próbára.

Kázmér gévagomba-orgiáinak egyik fejezete a gombakrém. Ez úgy van, hogy olíván újhagymát és néhány gerezd fokhagymát fonnyaszt az ember, majd ráveti az összevágott gévagombát, és közepes hőfokon úgy tíz percig párolja. Majd ezt az egészet belehajítja a turmixgépbe, hozzáad sót, borsot, egy kocka vajat, csokor petrezselymet – és még valamit. S az a „még valami” az egész szíve-lelke. A „még valami” polgári neve kakukkfű. Persze friss kakukkfű, ami bőven burjánzik Biri kertjében. S úgy vonzza a gévagomba a kakukkfüvet, mint Iluska Jancsit, amikor ruhát tisztáz a friss patakban, ráadásul a ruhája is térdig fel van hajtva. S midőn ezt a kakukkfűkérdést tisztáztuk, összeturmixolhatjuk a matériát, melyet ezután töltsük bele a legszebb porcelán edényünkbe. Hogy miért? Ebben eligazítást nyújt Rezeda Kázmér egyik kedves barátnőjének üzenete, amely imigyen szól:

Pucold föl az ezüstöt, és hétköznapokon is csak azt használd. S ne járj össze senki mással, csak »burzsoá csökevényekkel«. Én a »burzsoá csökevényeket« kedvelem. Most megint ilyen idők jönnek.

Rezeda Kázmér maradéktalanul egyetértett fentiekkel, így hollóháziba tette a gombakrémet, majd a hűtőbe, s estvéli órán pirított kalácsra kenve fogyasztották, s elnémultak a gyönyörűségtől.

Másnap pedig tejszínes gévagombás fusillit készített Kázmér. A nyitány ugyanolyan: hagyma, fokhagyma párolódik olíván, csak ebbe belekerül a csokor petrezselyem is, és némi friss chili paprika, ugyanis legalább annyira kedveli a csilit ez az étek, mint a gombakrém a kakukkfüvet. Majd erre kerül a gomba, s ha megpuhult, jöhet a tejszín, só, kicsi oregánó, s összerottyantod. Közben elkészül a fusilli is, természetesen „al dente”, s azért fusilli, mert a fusilli „meneteiben” szépen elhelyezkedik a tejszínes szósz, megül ott, figyel, mint éjjeli bagoly a pocokra, s ezért finomabb, mintha spagettin csúszkálna.

Estvéli órán, pirított kalács mellőzésével fogyasztotta a család, ám szintúgy elnémult a gyönyörűségtől, ami elég meggyőző bizonyíték lehet arra, hogy az elnémulás oka mégis csak a gévagomba, s nem a kalács.

S akkor ott van még a gombapörkölt. Ami éppen úgy készül, mint a pörkölt, de Kázmér a són és a borson kívül itt is előnyben részesítette a kakukkfüvet és a majorannát. Nokedlivel tökéletes, mi mással… Senki nem fogja elhinni, de estvéli órán ezt is néma gyönyörűséggel fogyasztotta a család, és itt sem volt szükség kalácsra, egy lélek nem akadt, aki felkiáltott volna, hogy „hol van a kalácsom?”.

Hát így. S hogy el ne felejtsem: a gévagombának egészen kivételesen finom gombaíze van. Az állaga viszont valóban a csirkehúsra hajaz. Legközelebb pedig rántani fogja Kázmér a géváját. Eddig meg volt győződve, hogy a rántott gombák királya a nagy őzlábból készül, de hátha meglepetés lesz. Kiderül. A lényeg, hogy legyen fölpucolva az ezüst. Mert most ilyen idők jönnek. 

Borítókép: Andy Roberts /Flickr / Wikipedia Commons