Rezeda Kázmér egy kis primitivót kóstolt

Nem értette, miért hívják primitívnek a világ egyik legfinomabb vörösborát.

Fotó: Keresztesi Balázs

— Ez a pohár bor most egy primitivo – morfondírozott tovább Rezeda Kázmér, s persze nem is lehetett más, ugyanis ez a morfondírozás ismét Szicíliában történt meg, lenézve a Jón-tengerre Forza d’Agro magasából, s elhűlve látni, hogy ott fürödnek mind az elmúlott esztendők, mint a régi lányok, csak sokkal ledérebben, ruhátlanul, s készen állnak mindenre, amire a csapzott, lázas tekintetű kamasz még gondolni is alig merészelt.

— Most értettem meg Hamvas Béla örök mondatát, amely szerint „egy pohár bor az ateizmus halálugrása” — morfondírozott Kázmér, mialatt Taormina, a gyönyörűséges antik hölgy borostyánfényekbe öltözött, s kezét nyújtotta egy szilván élő, hajléktalannak tűnő iglói patikusnak, akinek csapzott, kamaszos, lázas tekintete volt, hátán festőládát cipelt, s megígérte magának, hogy Napút-festő lesz, „nagyobb Rafaelnél”.

Ilyen ígéretet tenni s aztán be is tartani, az már valami…

– morfondírozott tovább Kázmér, majd tett magának egy ígéretet, miszerint megiszik még egy pohár primitivót.

És betartotta.

És arra gondolt még, milyen jó lenne most, ha ott ülne vele szemben Andromakhosz, aki a naxoszi mészárlás után megalapította Taorminát, s ott ülhetnének vele szemben mind az alapítók, akik túlélték azt a mészárlást, és együtt innának bort, és Kázmér meghallgathatná mindazon történeteket, melyeket nem hallgathat meg soha senki. — Ez a baj a históriával, hogy a történetírók szemüvegén át látjuk csak a múltat, s azok a szemüvegek mindig megtörik az igazság fényét, vagy így, vagy úgy, vagy erre, vagy arra, míg ha minden egyes ember naplót vezetne életében az életéről, s azok a naplók mind-mind fennmaradnának, akkor lehetne fogalmunk róla, milyen is volt egy adott korban az élet.

Eddig jutott Kázmér önmagával és a mentalitástörténettel, amikor mellé telepedett egy örök vendég, aki mindig előkerül borozgatásnál: az éhség.

— Töltesz nekem is egy pohárral? – kérdezte az éhség.

— Persze... – felelte Kázmér –, csak előbb harapjunk valamit.

— Látom, primitivo...

— Az. És nem értem, miért hívják primitívnek a világ egyik legfinomabb vörösborát?

— Nézz utána, Kázmér, nehogy butaságban maradj! – mondta az éhség, és kényelmesen elhelyezkedett, Kázmér pedig tudta, az ilyesféle, éhség tette felszólításoknak érdemes eleget tenni, mert az ember máskülönben tényleg könnyen ott találja magát a butaság, a tudatlanság partjainál, ahol nagy a tömeg, nagy a nyüzsgés, ahová a határtalan öntudat beutalójával lehet eljutni, és nem jó a hangulat.

És akkor Kázmér utánanézett.

Ezt találta:

„A primitivo neve a latin primitivus szóból ered, ami annyit tesz, elsőként érik.”

„A primitivo nevét a latin «elsőként érőből» kapta, mivel minden más szőlőtípustól korábban szüretelhető. Az érés során a szemekből a víz egy része elpárolog, a beltartalom pedig koncentrálódik, így a szőlő édesebb lesz.”

És akkor Kázmér beütötte a latin–magyar fordítóba, hogy „primitivus”, és azt a választ kapta: „primitív”.

És akkor megnyugodott Kázmér, s levonta a következtetést, hogy a bölcs régiek szerint, aki korán érik, az primitív, csak nem úgy, legalábbis a szóban forgó szőlőfajta bizonyosan nem úgy primitív, arról nem is beszélve, hogy a szóban forgó szőlőfajta a mai Horvátország területéről származik, a „horvát crljenak kastelanski vagy tribidrag néven ismert szőlőfajtát anno a görögök juttatták el Itáliába, az 1990-es évek végén DNS-elemzés bizonyította, hogy az olaszok primitivója genetikailag azonos a kaliforniai zinfandel szőlővel, ennek köszönhetően 1999-től az olasz termelők törvényesen címkézhetik primitivo borukat zinfandel néven.”

— Hát hogyan is lehetne primitív a primitivo, ha egyszer ennyire világlátott? – örvendett Kázmér, majd megpróbálta elképzelni azt az olasz gazdát, aki a primitivóját átcímkézi zinfandelre, de nem sikerült. Amúgy pedig a primitivo ma Puglia legelterjedtebb fajtája, és a maga részéről kikacagja a genetikát. Ellenben egyszer látták sírni, amikor megtudta, hogy az Egyesült Államokban készítenek belőle egy félédes rozét White Zinfandel néven. Igen, akkor zokogott és megtépte a ruháját. És feljegyezték azt is, hogy a primitivo egyszer büszkén kihúzta magát és gőgös is lett, amikor elolvasta ezt:

„A Vitis vinifera háziasítása a Kaukázus régióban Kr. e. 6000 körül történt, és a borkészítést röviddel ezután fedezték fel. A szőlő termesztése ezt követően elterjedt a Földközi-tenger térségében és a környező régiókban. A szőlőfajtáról szóló legkorábbi ismert említés 1444-ből származik Tribidrag néven, amint azt don Juraj Radicevic, a vodicei Szent Kereszt-templom papja is tanúsítja. 1700-ban a szőlőfajtát Cratosia néven említik Budva, Velence Dalmácia legdélebbi részének, a mai Montenegrónak a törvényeiben, ahol ma Kratosijának hívják. Horvátországban egykor számos, a Zinfandelhez kapcsolódó őshonos fajta létezett, amelyek a 19. századi borászat alapját képezték. Ez a sokféleség arra utal, hogy a szőlőt Horvátországban régebb óta termesztik, mint bárhol máshol. Ezeket a fajtákat azonban a 19. század végi filoxérajárvány szinte teljesen kipusztította. Végül, amikor 2001-ben Kaštelában felfedezték a zinfandel és a Crljenak Kaštelanski, a Tribidrag korabeli horvát nevének DNS-egyezését, termesztése újjászületett.”

Szerényi Gábor rajza 

— Akit maga don Juraj Radicevic, a vodicei Szent Kereszt-templom papja tanúsít, az hordja is fenn az orrát! – mondta Kázmér, az éhség pedig egyetértően bólintott és kortyintott egyet. Aztán megkérdezte:

— Nem eszünk egy falatot?

Várta már Kázmér, nagyon várta ezt a kérdést, és előhozta az elemózsiát.

Szelt egy kis  formaggio duro italianót, ami kemény sajt, mellé pedig treccione affumicatót, ami viszont puha, ráadásul affumicato, vagyis füstölt. S került még salame napoli piccante, ami olyan erős szalámi, mint a pokol, továbbá belehevert a tálba némi trajna salama jelen s tartufima, amely szarvasgombás szarvasszalámi Horvátországból került Kázmér olaszországi asztalára.

Finom dolgok voltak ezek. Illett hozzájuk a Menestrello Primitivo di Manduria, természetesen denominazione di origine controllata, a termelő pedig Luca Maroni, szeresse a Jóisten.

Mire a palack és az étel elfogyott, az éhség elszundikált.

Kázmér pedig felütötte Petrarcát, és beleolvasott.

„Nincs békém, s nem szítok háborúságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.

Őröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.

Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyűlölöm magam, másért meg égek,

nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted”.

Hát így.

Olykor muszáj kijelenteni, hogy gyönyörű az élet. Annak ellenére, hogy ma már senki nem olvas Petrarcát. De az biztos, hogy maga don Juraj Radicevic, a vodicei Szent Kereszt-templom papja is így gondolta. 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Keresztesi Balázs)