Akit egy Petőfi vers miatt meghurcoltak

Ma 105 éve, 1915. április 20-án született Budapesten Szeleczky Zita, az egyik legtehetségesebb magyar színművésznő, az 1940-es évek első felének kedvelt filmsztárja, akit a kommunista diktatúra kultúrpolitikája céltáblának tekintett.

Szeleczky Zita Petőfi versét szavalja Fotó: 1079. Magyar Világhíradó

Szeleczky Zita Petőfi versét szavalja
Fotó: 1079. Magyar Világhíradó

Közel egyidőben azzal, hogy Szeleczky Zita elhagyta Magyarországot, miközben a Dunántúlon még folytak a harcok, Budapesten már megkezdődött a múlt teljes eltörlése. A semmiből hirtelen előkerült – azaz a kommunista párt által kreált – Magyar Művészek Szabad Szakszervezetének a Budapesti Nemzeti Bizottság által kinevezett úgynevezett ötös bizottsága közzétette azok listáját, „akik hazafiatlan, náci, antidemokratikus és áruló, valamint háborús uszító magatartásuknál fogva a mozi vásznán semmiféle tevékenységükkel nem szerepelhetnek”. A névsorban benne volt Szeleczky Zita is. Tehát ettől fogva azokat a filmeket, amelyekben szerepelt, Magyarországon nem lehetett a mozikban vetíteni. 1945. május 4-én tették közzé a háborús bűnösök második listáját, amelynek egyik pontjában felsorolták azokat, akik ellen a vád „a háború fokozottabb mértékben való folyatása” volt, és „a nyilas (fasiszta) mozgalom segítése érdekében szellemi tevékenységet fejtettek ki”. Felkerült rá Szeleczky Zita is.

A sajtóban ebben az időszakban egymás után hozták nyilvánosságra a „szenzációs híreket” a művésznőről, az egyik szerint öngyilkos lett, a másik szerint napokon belül vissza fogják hozni a többi háborús bűnössel együtt. Szálasi hazaszállításakor két magyarországi születésű amerikai tiszt, George W. Granville és George Gerbner – mindkettő Himler Márton osztagából –, azt nyilatkozta, hogy Szeleczky nyomában vannak. A híradások továbbra is arról szóltak, hogy rövid időn belül, vagy a következő szállítmánnyal fogják hazahozni, ez azonban nem következett be.

Ries István igazságügyminiszter 1946. április 13-án utasította a népügyészséget, hogy a francia megszállási övezetben tartózkodó Szeleczky Zita háborús bűnös ellen indítson bűnvádi eljárást, és kikéréséről intézkedjen. A parancs alapján a népügyész elrendelte a nyomozást.

Közben a hatalom kísérletet tett arra, hogy a művésznő népszerűségét saját szolgálatába állítsa. Déry Tibor, aki akkor a magyar állam Rómában tartózkodó kiküldöttje volt, házassági ajánlattal és az azzal járó bűnbocsánattal akarta hazacsábítani, amire szigorú elutasítást kapott.

Ezután a népügyészség 1946. október 30-án vádiratot nyújtott be a Budapesti Népbírósághoz. Eszerint Szeleczky Zita alaposan gyanúsítható azzal, hogy 1944. március 19-től az év végéig a budapesti Városi Színházban tartott kívánsághangversenyeken és a rádióban gyakran fellépett, az oroszok ellen uszított és a németek melletti végső győzelemig való kitartásra buzdított. Ezáltal háborús és népellenes bűntettet követett el. 1947. január 8-án a népbíróság elfogatóparancs kibocsátását rendelte el. Az igazságügyminiszter április 17-én diplomáciai úton intézkedett a kiadatás és a hazaszállítás iránt.

Mint említettük, ekkor már titokban Olaszországba menekült, de a hatóságok azt hitték, hogy a francia övezetben bujkál, így elfogása természetszerűleg nem sikerülhetett. Ezért a büntetőeljárás távollétében folytatódott. A tárgyalást 1947. december 20-ra tűzte ki a népbíróság, megállapítva, hogy azt a szökésben lévő vádlott ellen is le fogják folytatni. Dr. Pálosi Béla tanácsvezető többször halasztott, hogy miért, nem tudjuk. Lehet, hogy még mindig bíztak a hatóságok abban, hogy a vádlottat haza tudják hozatni és jelenlétében lefolytatni az eljárást. De erre a kirendelt védő beadványa is szolgáltathatott okot. Ugyanis nehezményezte, hogy az ügyészség a vádat meg sem kísérelte tényekkel alátámasztani, kizárólag köztudomású adatokra támaszkodott. Szerinte ezen az elven minden, 1939 után fellépő színész ellen is vádat lehetett volna emelni. A bíróság két alkalommal is kérte az ügyészséget a vád pontosítására. Anélkül, hogy ez megtörtént volna, zajlott le 1948. január 27-én az első tárgyalás. A megjelent tanúk közül egy 1944-ben internálás alatt állt újságíró vallomásából kiderült, hallott arról, hogy a vádlott jobboldali, olvasott erről az újságokban, hallotta a rádióban kitartásra buzdító szavalatát. A népügyészség által beidéztetett további négy tanú terhelő adatot nem szolgáltatott.

Az igazi meglepetés azonban az volt, hogy az idézés ellenére jónéhány tanú – többek között Major Tamás, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán, Békefi István, Turai Ida és Fényes Szabolcs – nem jelent meg.

Őket a népbíróság fejenként 200 forintra – akkor hatalmas összegre – büntette, és a legközelebbi tárgyaláson távolmaradásuk esetére elővezetésüket rendelte el.

1948. február 7-én folytatódott a tanúk meghallgatása. Szinte mindegyikőjük azt mondta el, hogy tudomása szerint a vádlott jobboldali vagy szélsőjobboldali érzelmű, hallották oroszellenes verseket szavalni a rádióban. Konkrétumot senki sem tudott előadni, mindent csak valakitől hallottak. Egyedül Pless Ferenc filmproducer állította, hogy a vádlott cselekménye miatt hátrány érte: Egy forgatáson Szeleczky véleményt kért a hangjáról. Mivel Pless negatívan nyilatkozott, a jobboldali sajtóban egy cikk jelent meg ellene, „ami – vallotta a tárgyaláson – internálásomhoz vezetett. Én, mint zsidó – folytatta –, a filmgyártásba bele nem folyhattam.”

A bíróság a további bizonyítást mellőzve újra a vád konkretizálására hívta fel a népügyészt, aki ezt most sem tette meg. Ezután dr. Pálos Béla tanácsvezető ítéletet hirdetett. Figyelembe véve a védői indítványt, a vádlottat távollétében népellenes bűntettben mondta ki bűnösnek, háborús bűncselekmény elkövetésében nem. Háromévi börtönbüntetésre, foglalkozásától és politikai jogai gyakorlásától 10 évi eltiltásra, továbbá bárhol feltalálható vagyonának elkobzására ítélte. Az indoklásban megállapította, hogy Szeleczky Zita 1944. március 19-től az év végéig Budapesten többször szerepelt a rádióban, ahol a háború folytatására buzdító verseket szavalt és uszított az oroszok ellen. Többször fellépett hasonló szellemben a Városi Színházban az ún. kívánsághangversenyeken. Ezekkel a cselekedeteivel kényszerű szükség nélkül nép- és demokráciaellenes szolgálatba szegődött.

1994. január 17-én a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati eljárás során hatályon kívül helyezte a népbíróság 1948. február 7-én hozott ítéletét. Az indoklásban megállapította, hogy a vádlott az akkor hatályos jog alapján sem követett el bűncselekményt. Ugyanis „a sikeres harcra buzdító versek elmondása, valamint a kívánsághangversenyeken való szereplés – amely a hadban álló ország lakosainak nemzeti érzése ébrentartását célozta – a cselekmény elbírálása idején – azaz 1947–48-ban sem volt alkalmas bűncselekmény megállapítására”. Vagyis koholt vádak alapján ítélték el.

Érdemes utána járni, melyek azok az oroszok ellen uszító versek, amelyekkel Szeleczky Zita a népellenes bűntettet elkövette. Egyetlen egy ilyen létezik, amelyet 1944. október 29-én mondott el a Magyar Művelődés Házában megrendezett Hungarista Esten, és amiről rádió- és filmhíradó-felvétel is készült. ( Itt megtekinthető. )

Így hangzik: „Ki a házból, ki a síkra, / Emberek, / Most az egész Magyarország / Legyen egy nagy hadsereg! […] Sok az orosz, nagy a száma, / Mi haszna? / Több lesz ott a magyar; talán / Száz is jut egy oroszra.” Csakhogy ezt a verset Petőfi Sándor írta 1849. június 20-a és 30-a között. De vádat akartak emelni, Szeleczkyt el akarták ítélni, jobbat nem tudtak kitalálni…

Ezek után biztos foglalkoztatja az olvasót a kérdés, miért ítélték el az 1940-es évek első felének legünnepeltebb magyar színésznőjét, a „nemzet kishúgát”? A valószínű választ ő maga adta meg, az egyik vele készített interjúban: „Nem tudom mi volt az általam elkövetett »népellenes hírverés«. Talán az, hogy a legnépszerűbb művésze lévén az országnak, felléptem a sebesült katonák számára rendezett kívánsághangversenyeken, látogattam a kórházakat? Talán az, hogy elszavaltam Petőfi Sándor: Föl a szent háborúra című csodálatos versét, melyet 1849-ben írt, s melyben felszólítja a nemzetet, hogy a beözönlő orosz ellen az egész nemzetnek fel kell kelnie, s egy imával fejezi be: kéri az Istent, hogy segítse a magyar népet élet-halál harcában. Nem szégyellem, hogy akkor ezt a verset elszavaltam, hiszen én is, mint minden igaz magyar, éreztem, hogy itt most igazán élethalál harcról van szó. […] Amikor az oroszok közeledtek, a magyar rádió többször sugározta ezt a verset. Ezt aztán végképpen nem szerette az az elenyésző kis százalék, mely az oroszok jövetelében a felszabadulást várta és vágyta, a nemzettel ellentétben, amely érezte, hogy a vesztett háború a nemzet kiirtását, halálát jelenti.”