Fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Juronics koreográfiáit azért szereti a közönség, mert minden előadásában felismerhetők a stílusjegyei, de új utakat kereső kísérletezőkedve se hagyott alább az elmúlt évtizedek alatt. A hétköznapi életből vett izgalmas mozdulatok sora tarkítja ezt az előadást is. A balett lágyabb mozdulataihoz képest a Blue-ban sokkal keményebb a mozgások dinamikája, bár építő jellegű kritikaként elmondható, hogy némely jelenetnél indokolt lett volna még több erőt és keménységet látni a táncosok mozgásában.
Az előadás dramaturgiai egységét erősíti a világítás, a jelmezek és a zene is. A világítás kellően kihangsúlyozza a mozgás sokszor drámai jellegét, a jelmezek egyértelműbbé teszik az elvont élethelyzeteket, a zene pedig nemcsak az élet ritmusának változásait hivatott bemutatni, hanem azt is, hogyha igazán jól felveszi az ember a ritmust, akkor nemcsak meg tud maradni egy társadalomban, hanem arra is képes lesz, hogy élvezze az életet.
A Blue egyik kiemelkedő pillanata, amikor a neoncsövek, amelyek a hideg technokrata világ egyszerű rendjét szimbolizálják, leereszkednek a földre. A táncosnak a hideg kék fényű neoncsövek között kell a lélek szabadságát mozgások révén ábrázolni. Juronics koreográfiája arról szól, hogy igencsak van remény a boldog életre. Csak erős identitás, értékrendszeren nyugvó gondolkodásmód és a küzdelmek lefolytatásához szükséges lelki erő nélkül nem megy.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!