A napokban egy irodalmi műbotrány borzolta fel a nyugati értelmiség kedélyét, ugyanis a kultúrbalos ideológiák holland képviselői egy újabb ostoba kérdést vetettek fel: vajon lefordíthatja-e egy fehér költő egy fekete költő versét. (Mi, magyarok inkább örülünk annak, hogy Balassi verseit Gabriel Zanmaku Olembe de Souza költő tolmácsolja a Kongói Demokratikus Köztársaságban, mivel ott hagyományosan kevés felső-magyarországi nemes él.)
Ám komolyra fordítva a szót, bizonyára még emlékeznek Amanda Gormanra, a 22 éves amerikai költőre, aki Joe Biden elnöki beiktatásán verset mondott. A The Hill We Climb című hosszú politikai manifesztó a „demokratikus értékek” megvédéséről szólt, és a fekete költő rögtön világhírűvé vált. Sajtóhírek szerint az elnök felesége, Jill Biden ajánlotta a lányt, hogy ő lépjen fel az ünnepségen. Mivel a Black Lives Matter mozgalom eleve kényes helyzetet teremtett Amerikában, a lányt valószínűleg a kedélyek csillapítása miatt szerepeltették a rangos eseményen – megüzenték általa, hogy az utóbbi hónapok identitáspolitikai témáira ezentúl árgus szemmel figyel majd a demokrata kormányzat.
Ilyen értelemben az ismeretlenségből kiemelt Amanda Gorman csak egy demokrata kultúrpolitikai termék.
Vevők pedig mindenütt akadtak rá, a nyugati világ roppant független, befolyásolható értelmisége máris a lába előtt hever, rosszmájúan azt is megjegyezhetném, hogy már nyomdában van az életműve kiadása – óvodáskori zsengéitől kezdve pályafutásának csúcsáig, ama bizonyos demokratikus domb megmászásáig.
Marieke Lucas Rijneveld a balliberális kánon része, mégis a cancel culture áldozatául esett Fotó: AFP/Netherlands OUT
A rasszizmussal fűszerezett irodalmi botrány a híres vers holland fordítása körül robbant ki, ugyanis Marieke Lucas Rijneveld 29 esztendős holland írót, költőt bízták meg a tolmácsolásával. A vészharangot Janice Deul újságíró kezdte kongatni a De Volkskrant holland napilapban, mondván: nem érti, hogy miért Rijneveldet választották erre a feladatra, hisz nem színes bőrű, ráadásul a holland szerző nem bináris nemi identitású; és jegyezzük meg: úgy látszik, hogy az identitáspolitikai harcokban a bőrszín fontosabb a nemi identitásnál.
Tegyük hozzá halkan: manapság Nyugaton tombol a rasszizmus, hisz egy fehér írót a bőrszíne miatt diszkrimináltak, a bőrszíne miatt vettek el tőle egy munkát.
A kultúrmarxista tömegek vérbeli rasszistaként viszont nemcsak a fehér bőrszíne miatt marasztalták el Rijneveldet, hanem fordítói képességeit sem találták megfelelőnek. Pedig meglehetősen furcsa egy író szemére vetni azt, hogy nincs fordítói tapasztalata, ugyanis szépirodalom fordításához nem diploma szükségeltetik, hanem szépírói érzék, egy író eleve fordíthat, ha kedve szottyan rá, az olvasó és a kritika pedig majd megítéli a munkáját. Nagy László sem tudott tökéletesen bolgárul, mégis remekül fordított bolgár verseket. Ráadásul Rijneveld tavaly elnyerte a Nemzetközi Booker-díjat a The Discomfort of Evening című regényéért – ő az első holland szerző, aki ezt megszerezte, tehát ebből is látszik, hogy kilóg a lóláb.
Kár, hogy a végén Rijneveld önkritikát gyakorolt, és „önként” lemondta a munkát (a Meulenhoff kiadó szintén engedett a nyomásnak), hisz ez csak tovább fokozza az őrületet.
A Gorman–Rijneveld-ügy különben sokat elárul a nyugati értelmiség gyengeségéről – hisz ahelyett, hogy értelmiségiekhez méltó módon kiállnának az igazukért, amikor a lincselő tömeg a fejüket követeli, ők boldogan behódolnak nekik.
Így hát milyen garanciája van annak, hogy bármelyik ügy mellett kitartanak vagy bármilyen véleményt következetesen képviselnek, hogyha mimózalélekként rögtön az önfeladást választják? Az ügy óta arra is kíváncsi vagyok, hogy fekete író fordíthat-e fehér írót, illetve ki tolmácsolja majd eszkimó nyelvre Amanda Gorman költeményét.
