Csoóri Sándor több könyvéről is írtam már, mely az életműkiadás részeként az Erdélyi Szalon Kiadó gondozásában az elmúlt években megjelent, de bevallom, olyan revelatív szövegélményem még talán egyikkel kapcsolatban sem volt, mint A hagyomány föltámasztása című kötettel. (Ez engem is meglepett, mert a cím alapján az ember tisztességgel megírt esszéket vár „csupán” – amit persze meg is kap: no de lássuk, mit kap ezen felül!)
Csoóri Sándornak a magyar néphagyomány újrafelfedezése kapcsán írt esszéinek válogatott csokrát tartalmazza a kötet, és itt az „újrafelfedezés” kifejezés több értelemben is érthető és használható: szinte minden esszében visszatér ugyanis a motívum, mely szerint a szerző tizenkét éves koráig egyetlen világot ismert csak: szülőfaluja, Zámoly világát. Aztán a templomban meghallja Kodály Zoltán Jézus és a kufárok című kórusművét Ádám Jenő karnagy vezetésével, és tulajdonképpen egész élete és gondolkodásmódja megváltozik: „Az a parasztfiúból lett kisdiák, aki templomban jegyezte meg Kodály nevét, sokáig azt hitte, hogy minden forradalom: vakmerő szakítás a múlttal. Élete során azonban mást is megtanult. Például azt, hogy az is forradalom, ha úgy újítjuk meg a múlttal való kapcsolatunkat, ahogy Kodály Zoltán megújította.”
Ez a könyv ennek az ébredésnek vagy inkább ráébredésnek a fázisait dokumentálja a különböző években született esszék segítségével (a kötet kiemelt helyén áll a magyar esszéirodalom sok éve egyik legfontosabb darabja, a Tenger és diólevél című szöveg, amelyik szinte az egész könyvnek – és krédónak – a foglalata), azt, ahogyan Csoóri felfedezi a néphagyomány, azon belül pedig a népköltészet erejét és jelentőségét.
És – az érdeklődő olvasó szerencséjére – nemcsak fölfedezi, hanem rendkívül higgadt, kristálytiszta, lényegre törő és okos mondatokkal kontextualizálja is őket: elhelyezi ezeket a népköltészeti alkotásokat mind a magyar, mind pedig a világirodalomban, és nem kevés, mégis az okfejtések során teljesen jogosnak érzett büszkeséggel kijelenti, hogy páratlanok.
Hogy miért? Elsősorban az időtlenségük, a kortól függetlenségük miatt: „Végigolvastam egyszer néhány nagy költő szerelmes verseit. Balassiét, Ronsard-ét, Csokonaiét, Puskinét, Adyét, Szabó Lőrincét, s furcsa volt látni, hogy az idő mennyire rajta hagyta nagy verseinken is egy-egy kor »érzelmi divatját«. Az udvarlás koráramlatait. A szenvedélyek áramlásának irányát. Ami érthető is, hisz egy-egy század, mint tudjuk, többféle szerelemfölfogást ismert. […] S amikor a nagy költők újraolvasott verseit összehasonlítottam – természetesen nem minősítő szándékkal – a népköltészet szerelmes verseivel, azt tapasztaltam, hogy a népköltészet százezerszámra kisarjadt szerelmes verseiből hiányzik mindenfajta kordivat, gesztus, fölöltöztetett életérzés. […] Viszont izgalmas kárpótlásul minden elképzelhető és minden lehetséges szerelmi érzés helyet kap bennük.
Ez volt az egyik reveláció számomra a könyvben, a másik talán pedig még fontosabb: a népballadák kapcsán állapítja meg, hogy az a különlegességük, hogy nincs bennük feloldozás. Az egész irodalom arról szól, hogy a prózai művek írásakor fordulatot kell produkálni, megoldást kell szolgáltatni, akár játék formájában is (hiszen ha nincs megoldás, ennek kimondása vagy az olvasóval való kimondatása is egyfajta feloldás, negatív katarzis), és ez történik minden jó irodalmi mű esetében. Csoóri Arany balladáit említi, ahol az önvád gyakran fordul őrületbe (tehát születik valami megoldás) – ezzel szemben viszont például a Budai Ilona végén nincs feloldozás, helyette marad a szembenézés, a bűn fölvállalása: „Az önvád ezen a ponton zajtalanul is tébolyba fordulhatna át. Budai Ilona azonban tiszta tudattal, a fájdalom végső világosságában is állva marad.” Túlzás nélkül állítom, hogy ennyi idősen, sok elolvasott és néhány megírt könyvvel a hátam mögött Csoóri Sándor esszéinek segítségével sikerült új nézőpontot elhelyezni a világnézetemben.
Csoóri Sándor: A hagyomány föltámasztása. A bartóki, kodályi újjáteremtés útján. Erdélyi Szalon IAT Kiadó, Budapest, 2020.
