Major Ákos grafika szakon kezdte magyar iparművészeti főiskolai (ma MOME) tanulmányait, ám hamarjában átiratkozott videó (hivatalosan vizuális kommunikáció) szakra. Mint elárulta: akkortájt, a kilencvenes évek második felében a digitális programok használata igencsak gyerekcipőben tipegett hazánkban.
– Amennyire emlékszem, a főiskolának egy vagy két Apple gépe volt, amihez körülbelül egy ember értett – részletezte. A rendelkezésre álló technika mára elfeledett videórendszereket vonultatott fel, mint a VHS, SVHS, később U-matic. – Ugyan 2000 környékén feltűnt a Beta, ami profinak számított, de a digitális vágást még nem tanultuk.
Noha „videósként” végzett, grafikusként helyezkedett el a Robin Design Stúdióban, ott sajátította el a digitális tervezés alapvető szakmai részét. Major Ákostól azt is megtudhattam, hogy mit csinál egy alkalmazott grafikus: arculattervezést, szóróanyagokat, prospektusokat vagy éppen éves jelentéseket. Na, ez utóbbi nem hagyott nyugodni, és megkérdeztem, hogy egy cég éves beszámolóján mit kell csinosítania egy grafikusnak.
– Ez nagyon jó grafikai feladat, a tipográfiai tervezéstől a grafikonok, táblázatok megrajzolásán keresztül az egész kiadvány összehangolt megjelenéséig. Szerintem minden grafikus szeret éves jelentést csinálni – hangzott a meglepő válasz.
Vélhetően nemcsak szerette, de jól is csinálta, s nem csupán a jelentéseket, mert hamarosan art director lett a Publicis Hungarynél. Hogy ez mekkora dolog, ahhoz tudni kell: a Publicis Európa legnagyobb, a világ negyedik vezető reklámügynöksége.
A jónak a gazdasági világválság vetett véget, s Major Ákos 2010-ben az osztrák fővárosba távozott feleségével, aki a Bécsi Iparművészeti Egyetemen végzett. Ezért választották a császárvárost, ahol a fiatalasszony hamar kapott munkát.
Ez az időszak azért érdekes, mert Ákost ekkoriban kezdte el érdekelni a fényképezés. Pontosabban még művészeti vezetőként kezdett leruccanni a Balatonra, s elmerengeni a tó látványán.
Amíg a nagyszülők unokáznak, addig a művész Paks környékét járja fényképezőgépével Fotó: Havran Zoltán
– Egyszer eszembe jutott: kár, hogy nincsen nálam kamera – emlékezett vissza.
Nosza, vett egy olcsó tükörreflexes gépet. A folytatás szokatlannak nevezhető, amennyiben nemsokára átállt a hagyományos, filmes technikára. Muszáj volt megkérdeznem, ugyan miért. Talán látszott a képeken, hogy negatívra készültek?
– Még itt is látszik a digitális és az analóg közti különbség – mutatott a galéria falán függő munkáira. – Itt mindkettőből akad.
Nos, nekem nem sikerült megkülönböztetnem egyiket a másiktól. De nem (csak) dilettantizmusból. Major Ákos elmagyarázta, hogy fekete-fehér képek esetén valóban szemmel alig érzékelhetővé lehet redukálni a különbséget, ellenben a színes negatív színeit digitálisan „csak mímelni lehet”.
Jelen kiállításon csak fekete-fehér felvételek láthatók. Ezekről az alkotójuk elárulta, hogy azt az időt szereti, amikor nincsenek éles fények, kontrasztos árnyékok, amikor grafikus hatás érvényesül. Persze rengeteg múlik az utómunkán, amire nem sajnálja az időt.
– Miért kellene megelégednem azzal, amit a digitális fényképezőgép logaritmusa felajánl? A fotólaborban is ugyanúgy megvannak a retusálás trükkjei, hívástól a nagyításig. Épp olyan fontosnak tekintem a sokak által lenézett utómunkát, mint az expozíciót. Így alakul ki a saját stílus – magyarázta, majd a kiállított, zömében tájképek kapcsán hozzáfűzte: – Nem vagyok hivatásos fényképész, ezért egyedül és nyugalomban tudok fotózni, stressz alatt alkalmasint nehezebben menne. Grafikusként persze terhelhetőbb vagyok.
Ennek megfelelő a munkamódszere is, amikor grafikusi megbízásai engedik, családjával gyakran elutaznak a szüleihez Paksra, s amíg a nagyszülők unokáznak, addig ő a környéket járja fényképezőgépével. Az ilyen kiruccanások emlékeit őrzi a TOBE Galleryben február végéig megtekinthető sorozata.
