Egy ikonikus vers évfordulójára – Óda a magyar nyelvhez

Sylvester János 1538-ban arról ír, hogy anyanyelvünk kincseivel koldusszegényekből hamarosan dúsgazdagokká lehetünk.

Faludy nagy emlékezésében előjönnek régen volt gyökök, „Ős szók: a szemhatárról századok ködéből”, formák és jelentések, melyeket a költői ösztön örök mozgásban tart Csokonaitól Aranyon át Weöresig. Előjönnek magas és mély hangok, a magánhangzó-harmónia, idők és módok, ragjaink rendje, mellékneveink mára méltatlanul mellőzött gazdagsága: olyan ez, mintha valaki épp csillogó előadást készítene magyarul nem tudó, nem is tanuló külföldieknek arról, miért oly csodálatos a magyar nyelv. „Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje, mély hangok: alkony violasötétje”, Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, /karók,keresztek és bitófák árnya,/ s melléknevek, gazdag virágbarázdák,/ busák, buják, burjánzók és garázdák,/ melyik vidám faeke nyomtatott?” Igen, igen, anyanyelvünket nemcsak hangtana és toldalékrendszere, de különleges szókincse és szinonima-gazdagsága is egyedivé teszi szomszédai közt. Ezt a gazdagságot pedig épp a vidám faekék mellett, nyelvjárásainkban őrizte meg a „Parasztok nyelve”. Az óda a magyar nyelvhez úgy lírai csúcs, hogy eközben filológiailag is jellemző, jellegzetes csokrot köt anyanyelvünk lényegi vonásaiból, ráérezve a nyelvi életerő lényegére.

1940-ben vagyunk, távol a hazától, távol a tiszta jövő reményétől, de a mégis vigaszát és hitét érezzük: magyar nyelvünk nem veszhet el: „Te vagy jelenünk és a hajdani/ arcunkat rejtő Veronika-kendő és a jövendő”. 2020-ban, nyolcvanadik születésnapján érdemes hát megismerni vagy újraolvasni az Óda a magyar nyelvhez sorait. Közelebb visz minket a fiatalkori, hóbortoktól még mentes Faludy-képhez, de legfőképp is anyanyelvünk mélyrétegeinek megismeréséhez és szeretetéhez.